Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Kerényi Lajos: A haldoklás és halál valóban az élet kapuja?
egy kicsorduló könnycseppből tekint rám. Áldott dolog a betegség. Ó Jézus! Ments meg a hirtelen és készületlen haláltól! A kiüresedett, minden földi, evilági vigasztól megfosztott lélek vergődik, mert a „világ" felől már semmi üzenet, az ég felől még semmi megnyilatkozás. Honnan is lenne? Hiszen vagy nem bírta lelkében Ot, és ez manapság egyre gyakoribb, vagy nagyon a peremre szorult az a valamikor aktív szerepet kapott Megváltó. A sok bogáncs és a gaz elnyomta. De ott van! Sőt, a hit nélkül élőkben is, a megkereszteletlenekben is ott van potencialiter. Ez azt jelenti, hogy „az ember természeténél fogva keresztény!" (Tertullia- nus), Isten mindenkit önmagának teremtett, és el nem érheti boldogságát egyetlen teremtett tudattal rendelkező lény, míg benne meg nem nyugszik. Ezt az Istenre irányuló ősi magatartásformát Jung lélekbúvár archetípusnak nevezte. Ady meg úgy énekelt az emberről: (minden emberről), hogy Istenhez hanyatló árnyék. HATALMAS LEHETŐSÉG ÉS FELELŐSSÉG! „Elmenvén tanítsatok, gyógyítsatok, legyetek tanúim, emberhalászokká teszlek titeket." Ez a jézusi küldetés minden kiválasztottnak feladatot jelent. Meg kell jelenítenünk Jézust. Gondolkodásunk az ő gondolatait tükrözze, szemünk az ó melegségét és szeretetét ragyogja, nyelvünk az ő szavait beszélje, kezünk az ő áldását adja tovább, megsimogatva a beteget, a magányost, lábunk az ő fáradhatatlan útjain járjon. Rengeteg függ tőlünk keresztényektől, hogy a mai nemzedék mikor és hogyan fogja megtalálni Megváltóját, hogy aztán megnyugodjon és megoldott legyen élete. A SZENVEDŐK ÉS HALDOKLÓK ÉLETÉBEN kimondhatatlanul fontos, hogy valaki a „sötét éjszakákban" aktívvá tegye Jézust. Hiszen lelkűk valóban sötét. Tárgy-, értékhiányos és remény nélküli. Már ami a földi értékeket illeti. Miben is lehet már szegényeknek földi reményük? Isten azonban minden ember számára rendelkezésre áll. — „Nézd, az ajtóban állok és kopogtatok" — üzeni Ó maga (Jel 3,20). Régen, amikor kedvesnővérek voltak az ápolók kórházakban, legtöbb helyen egy nővérnek „csak" az volt a feladata, hogy a haldoklóknak fogja a kezét hosszasan, melegen. Nekem küldetésem, hogy mint Jézus szimbóluma odavillanjak a betegek mellé, ott legyek rendszeresen köztük, és megemlítsem nevét, biztosítsam a szenvedőt, hogy nagyon szereti őt, vele szenved, üzeni, hogy nagypéntekre Húsvét következik az ő életében is. Ez minden kereszténynek is a küldetése. Egy betegápoló a zárt elmeosztályon mint megfigyelését, közölt velem egy rendkívül érclekes jelenséget: a betegek haláluk előtt, mintha kitisztulnának, bizonyos életkedv, lelkesedés, sőt öröm tölti el őket. Mintha valami megoldódnék számukra. Valami reménykeltő élményük lehet. „Tisztelendő úrnak mi a véleménye erről?" — kérdezte. — Válaszom ennek a tapasztalt ápolónak összetett volt. Ennek az említett jelenségnek biológiai, „mechanikus" oka van. Egy nevét megnevezni nem akaró pszichoanalitikus erről így vall: „A súlyos halálveszélyben tapasztalt élmények 99 százalékban pontosan magyarázhatók a lélek parapszichológiái képességeivel. Azokkal a szunnyadó lelki képességekkel, amelyek sok embernél ilyenkor hirtelen működésbe lépnek, és így egy pillanatra tudatossá válnak, mint önvédelmi mechanizmusok. Ezeknek azonban semmi közük a halál utáni élethez." Vagyis: ezek a fellángolások a földi élni akarás utolsó ún. fellobbanásai. Sokkal izgalmasabb és érdekesebb ezeknél a jelenségeknél az a tapasztalat, amit immár negyven éve kontrollálok a halni készülők reakcióinál, melyeket akkor jeleznek, amikor én papi jelenlétemmel, az égi üzenet megemlítésével, Jézus nevének kiejtésével, vagy amikor már más nem lehetséges: a kereszt megmutatásával belépek tudati, sőt inkább tudatalatti világukba. Ezek, mint ahogy a tavaszi nap sugarai, megérintik és kimozdítják téli álmukból szunnyadó ősélményt, az Istenre, a végtelenre utaló „archetípust". Ilyenkor a betegek szinte fölélednek. Nem egy esetben 2-3 nap óta eszméletlennek elkönyvelt, mechanikusan lélegző, semmi tudati jelt nem adó haldoklók szeme felnyílik, ajkuk remegve 62
