Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 1. szám - KÖRKÉP - Pomogáts Béla: Evilág - túlvilág. Magyar költők a túlvilági létről
KÖRKÉP Pomogáts Béla EVILÁG — TÚLVILÁG Magyar költők a túlvilági létről A költészet egyidős a vallással, s a versekben valamiképpen mindig jelen van annak a hite és reménye, hogy az evilági létezés fölött van egy még teljesebben létező túlvilág, sőt annak az érzelmi bizonyossága, hogy az ember evilági tapasztalata is valamilyen transzcendenciára utal. Az emberi történelem és kultúra hajnalán a költő és a próféta személye egyáltalán nem különült el egymástól: a verseket többnyire Isten emberei írták, az apostolok és az evangélisták — a keresztény tradíció letéteményesei és közvetítői — többnyire költők is voltak, akik lobogó képzelettel és lángoló szavakkal hirdették az Igét. Olvassunk csak bele János apostol Jelenéseibe vagy Szent Pál leveleibe. így történt ez a magyar irodalomban is, jóllehet több irodalomtudós is annak a véleményének adott hangot, hogy nemzeti költészetünkből hiányzik az a transzcendentális élmény és ihlet, amely a nyugat-európai költészetben általánosnak mondható. Igazából a magyar lírában is ott villognak a „túlvilág fényei". Irodalmunk jelképes „születési bizonyítványa", az 1200 körül keletkezett Halotti beszéd az emberi élet múlandóságának rettenetes tapasztalatával vet számot, egyszersmind a feltámadásba és az isteni kegyelembe vetett reménységet szólaltatja meg. Ugyanígy jelenik meg a túlvilági lét hite és reménye Balassi Bálint, Zrínyi Miklós, Csokonai Vitéz Mihály, Berzsenyi Dániel, Vörösmarty Mihály és más klasszikus költőink verseiben. Az alábbiakban huszadik századi költészetünk világában próbáljuk megtalálni ezt a hitet és reményt: Ady Endrénél, Babits Mihálynál, Kosztolányi Dezsőnél, Illyés Gyulánál és Rónay Györgynél. Ady Endre a nagy istenkeresők közé tartozott, verseit minduntalan átszövi az Isten utáni vágy és az a remény, hogy a sokszor méltatlan küzdelmek és szomorú kudarcok között őrlődő emberi élet után egyszer elérkezik a túlvilági igazságtevés. Nem egyszer persze kételyek kísérik ezt az Istent kereső igyekezetei, hiszen a költő egy agnosztikus korszak gyermeke volt, verseiben mindazonáltal megküzd kételyeivel, s ennek a küzdelemnek a révén vissza képes találni az istenhit elemi és természetes forrásaihoz. Ezt példázza szép verse, a „Menekülés az Úrhoz" is: „Megszakadt szép imádkozásunk, / Pedig valahogyan: van Isten, / Nem nagyon törődik velünk, / De betakar, ha nagyon fázunk. / Imádkozzunk, hogy higyve higyjünk: / Van Isten, de vigyáz Magára, / Van Isten s tán éppen olyas, / Kilyenekben valaha hittünk." Az istenhit az egyik legnagyobb élménye és forrása Babits Mihály költészetének. Babitsot általában úgy szokták jellemezni, mint az „európai magyarság" képviselőjét, aki a kultúra klasszikus értékeit védte a huszadik században minden irányból támadó barbársággal szemben. Meg kell mondanunk: egyik legnagyobb katolikus költőnk ő, akinek verseiben, különösen élete második felében, szüntelenül jelen van a transzcen- cencia élménye, a keresztény bizalom az isteni kegyelem iránt. Ilyen verseire hivatkoz- hatom: Mint forró csontok a máglyán, Intelem vezeklésre, Ősz és tavasz között, Balázsolás vagy a csodálatos Jónás könyve. Most mégis a kevésbé ismert, Az elbocsátott vad dmű költemé30
