Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 1. szám - A TEOLÓGIA BESZÉLGETÉSE DR. IVÁN LÁSZLÓ PSZICHIÁTERREL - Zimányi Ágnes: Öregedés - halál
Sok a magányos ember. Magányosnak lenni bdegség-tünet? — A magány, ez a hallatlanul személyre szabott, csak egyéni módon megközelíthető fogalom sokféle értelmezést nyert már. Kezdetben azt hittem, hogy lélektanilag éppúgy, mint a társadalmi porondon csak rosszat jelenthet, mert a magány általában pejoratív gondolatsorhoz kapcsolódik Később találkoztam az úgynevezett konstruktív magánnyal is. Rádöbbentem, hogy az embert nem részleteiben, hanem egészében, a maga teljességében kell megközelíteni, illetve megismerni, hogy megérthessük mit jelent a magány. Elemeztem, vajon az egyedüllét, a társas, a közösségi együttlét és a magány között milyen kapcsolódások lehetségesek. Kiderült, hogy sok ember egyedül pompásan megvan. De kiderült az is, hogy számosán emberi társaságban, szervezetben, intézményekben, folyamatok kellős közepén is magányosak Nagy valószínűséggel megfogalmazható tehát, hogy az ember társas lény, ideglélek- tanilag három nagy szükséglet-rendszerrel. Ezek: az önfenntartás, a fajfenntartás, és — a magány szempontjából a legjelentősebb — az úgynevezett társ-szükséglet, társ-keresés. A társ-szükséglet pedig a valahova tartozás igényéből fakad. Ha e szükségletet valamilyen gátlás éri, ha nem valósulhat meg, akkor könnyen frusztrációs feszültség keletkezik, amely elvezethet a magány lélektani megtapasztalásához. Ez persze még nem okvetlenül kóros, hiszen mindnyájan átéltük már a magány valamilyen formáját. A magánytól való félelem, a társ-szükséglet szerepet játszik a motiválás rendszerében, kiváltva bizonyos hajtóerők termelődését. Aktivizálja, cselekvésre készteti az embert. Aki személyes társszükségletét, valahova tartozás igényét bármely oknál fogva nem tudja megvalósítani, magányosságát többféleképpen indokolhatja önmaga előtt. Talán azzal, hogy benne van valami hiba, esetleg személyes indítéka gyönge, vagy hiányzik valamilyen kelléke testi felépítésében, énképében, önérettségében. Esetleg élménylélektanilag jelentkezett valamilyen gátlás vagy egyéb probléma, amely a gyermekkori szocializáció idején alakult ki, mert csalódás és veszteség érte, környezete elutasította őt. A kemény diktatúrákban például az emberek tömeges méretű magányossá válása előbb-utóbb bekövetkezik. Ha egy diktatúra „sikeresen" zárja le a kommunikációs csatornákat, ezzel annyira beszűkítheti az emberközi bizalmi kapcsolatok lehetőségét, annyira a mélybe fojthatja az emberek egymáshoz való tartozásának érzését és kifejezési lehetőségét, hogy e külső ok miatt a magányosság az egyének lelkében eluralkodhat. Hogy miként lehet ez ellen védekezni, ezt feloldani, átalakítani, az az egyéntől is függ. Az egyén pedig függ attól az eszköztártól, melyet a szocializáció során kaphatott, vagy kialakíthatott. Ha nemzedékek mennek keresztül deformáló folyamatokon és nem elég erősek a család erőközpontjának, a család morális szabályozó rendszerének erején keresztül ható védő mechanizmusok, akkor a nevelés más rendszere szükséges. De ha a társadalom egésze manipulált, a diktatúra által ideológiailag irányított, akkor ott sem kaphatja meg a személy a szükséges védelmet, hanem beszorítják, besulykolják. így lassan, nemzedékeken keresztül az igényszint, az értékrendszerhez való viszony is megváltozik A magány, mint mondottam, sokszor konstruktív irányba is alakíthatja a személyiséget, ha az képes a frusztrációs feszültséget szublimálni. Konstruktív magány például a remeték, a filozófusok és mások magánya, ha nem menekülő magányként alkalmazzák Van-e összefüggés a magány és az önfeladás között? — Maga az öngyilkosság, az önfeladás, a haláltól való félelem lélektanilag ezzel a magány-mechanizmussal függ össze. Ha megnézzük, hogy a civilizatorikus rendszerekben miként magyarázzák az öngyilkosság drámáját, mindenütt megtaláljuk a magány, a magányosság problémáját. Főként az egzisztencialista pszichiátria — az egzisztencialista filozófia hatására — helyezi előtérbe a fel világosod ott ember magára maradottságát a világmindenségben. Azt a fajta transzcendentális létezés-magányt, mely az emberek tömeges önfeladáshoz vezethet. Nyilvánvaló, ha a társadalmak, közösségek, családok, egye- dek nem rendelkeznek válságkezelő eszközökkel, melyekkel küzdeni tudnának a negatív folyamatok ellen, akkor a magány könnyen önpusztításhoz vezethet. Már kérdés, hogy a hit mechanizmusának bizonyos szintjén a bölcsesség, a jóság, a boldogság és a 21
