Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Popper Péter: A tékozló remény - az élet alapvető és végső kérdései
3-400 évig is eltart. Vagyis csak akkor jön vissza a földre, amikor annyira megváltoztak a történelmi-társadalmi körülmények, hogy az újra megszületettnek van mit „megtanulnia", újra tanulnia az anyagi világ dolgaiból. Tévedés tehát, hogy az ember minduntalan megtestesül. Ez a nagy „segítők" jellemzője, akik már nem saját fejlődésük érdekében születnek újjá, hanem azért, hogy előmozdítsák a többi ember útra találását. A két földi élet között eltöltött időszak számos periódusra osztható, melyeknek mindegyikében más-más szempont emelkedik ki az elmúlt élet pozitív és negatív történéseinek újraéledése során. A Kelet is ismeri a „színről-színre látást", vagyis hisznek abban, hogy két élet között az ember „látja" az elmúlt események rejtett dimenzióit is, az önmagát és másokat mozgató valódi motívumokat. A szemlélet tehát egyértelműen evolucionista. Az emberi újratestesülések részei egy nagy „világtervnek", amelynek lényege: a makrokozmikus istenség egy részének „lehasadása" s alászállása a mikrokozmikus létezésbe — ezek az emberi lelkek — majd inkamációk során keresztül visszatérése a makrokozmikumba. A „kis" egyéni és a „nagy" kollektív körforgás tehát szellemi-anyagi-szellemi utat jár be. Ennek során öntudatra ébred, szuverén En-lénnyé válik, akinek módja van erkölcsi értelemben szabadon választani jó és rossz között. Determinizmus és szabadság? Igen. Egyrészt a determinizmus is a szabadság egyik formája, hiszen az ember önmagát determinálja, kvázi „vállalja" tetteinek következményeit. Másrészt csak a sorsszerű élethelyzetek determináltak, az ember szabad abban, hogy miként viselkedik a karmikus szituációkban, javít-e, vagy tovább ront rajta. Másképpen megfogalmazva, a keleti vallásfilozófiák szerint is a Teremtés nem lezárt aktus, hanem ma is tartó történés. Mi teremtődik ebben a világkorszakban? Tulajdonképpen szabadság, a szó erkölcsi értelmében, szabad választás lehetősége a Sötétség és a Világosság erői között, egyszóval erkölcsi világrend teremtődik. Ez lenne az ember sajátos missziója, ehhez van szüksége az Én, a személyiség szuverenitására. Ezzel szemben a klasszikus hinduizmusban a személyiség egy meghatározott fejlődési szakasz „mankója", melytől előbb-utóbb meg kell szabadulnia annak, aki valóban vissza akar olvadni a Nirvánának nevezett makrokozmikus „léttelen-létezésbe". Buddhának ezt a tanítását az „Ego-illúzió"-tól való megszabadulásnak fordítják, bár talán helyesebb lenne „Persona-illúziót" mondani. A sokat vitatott kérdésre, hogy ha az Én csak illúzió, akkor tulajdonképpen „ki az, aki inkarnálódik?" — Buddha így felelt: „A gondolkozó megszűnik, de a gondolat megmarad: az érző megszűnik, de az érzés megmarad; a cselekvő megszűnik, de a cselekedet megmarad." Mármint hatásában és következményeiben — tehetnénk hozzá. Ám a kérdés tovább forszírozható és tovább is forszírozzák: Ugyanaz az ember, ugyanaz a lélek testesül-e meg újra és újra? S ekkor hangzott el a híres olajmécses hasonlat: „Itt van ez az olajmécses, amelynek fényénél dolgoztam reggelig. Reggel elfújom. Este újra meggyújtom. A csésze ugyanaz, az olaj ugyanaz, a kanóc ugyanaz. De ugyanaz-e a láng, ami fellobban, mint a tegnap éjszakai?" Etikai szempontból pedig szerintem elenyészik az eltérés a különböző vallások között. Ha azt kérdeznénk, kit tart „rendes embernek" a buddhista, a protestáns vagy a katolikus, mind hasonlóképpen válaszolnának. A vallások lényegében ugyanazt mondják, csak más korszak, más nyelvén és más aspektusból. Nem látok nagy különbséget Szent Ignác lelkigyakorlatos könyve és egy buddhista vagy jóga gyülekezet lelkigyakorlatai között. Beszélgettem egyszer egy buddhista pappal az ember halál utáni sorsáról. Megkérdeztem tőle, hogyan lehetséges, hogy a túlvilágon földerengenek fenyegető és haragvó Buddhák, de szelíd és barátságos istenségek is. Ezek nem objektív létezők, felelte. Ez a tükör-élmény. Mindaz az indulat, cselekvés, érzelem és gondolat, amelyet kivetített valaki élete során, ott szembejön vele. Saját magát látja, a saját lelkét, ilyen képi víziókban. S mit lát eszerint a keresztény? — kérdeztem. Saját tudati tartalmainak megfelelően vagy a sátánnal fog találkozni, mint fenyegető erővel, vagy barátságos angyalokkal. S akinek semmilyen spirituális érintettsége nincs? —- faggattam tovább a buddhistát. Az a semmivel fog találkozni. A saját megsemmisülését fogja megélni, mondta, és engem megcsapott a dolog hidege. 18
