Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 4. szám - Rónay László: „Sol melius nitet”
Rónay László „SOL MELIUS NITET" Homályosuló klasszikai-filológiai ismereteimből, ki tudja miért, fel-felmerül egy császárkori sírfelirat szövege: „Adveniente dei famulo Frederico sol melius nitet". Hevenyészett fordításban: Isten szolgája, Frigyes születésekor, eljövetelekor, a nap is szebben fénylik. Elgondolom néhanapján azoknak lelkiállapotát, akik ilyen hálás szeretettel, ekkora várakozással gondoltak az érkezőre. A várakozás amúgy is a legtelítettebb állapotok egyike. Az emberiség szemléletének egyik legjellemzőbb összetevője. Eleink is, mi is mindent megteszünk, mindent kitalálunk, hogy megállítsuk a kérlelhetetlenül múló időt, s annak legalább egy metszetét megjelenítsük. Ez minden művészet célja. Regénybe merevíteni egy sorsot, versbe egy vágyat. Festményen megjeleníteni jeleneteket, arcokat. Drámában érdekek, személyiségek összeütközését. Vígjátékba varázsolni a derű ritka perceit. S valami hasonló cél vezérli a tudósokat is, amikor képletekbe foglalva felismeréseiket és eredményeiket kiszakítják a jelenségeket a változásból, hogy egyszer és mindenkorra állóképszerűen idézzék őket kortársaik és utódjaik elé. Más kérdés, hogy e törekvésüket sem mindig kíséri siker: kiderül, hogy az anyag, a mozgás sokkal bonyolultabb, semmint az adott pillanatban sejteni lehet; újra kezdődnek a kísérletek, növekszik a várakozók izgalma és reménysége. Bizonyos korokban és korszakokban nemcsak az izolált személyiség figyeli megfeszítetten a jeleket, várakozik, idegsejtjeiben érezve a változás közeledtét. A történelem ismeri a kollektív várakozás korszakait is. Ezekben az évtizedekben szokatlan nyugtalanság keríti hatalmába a lelkeket, mindenki érzi: közel van az idő, el kell jönnie a nagy személyiségnek, a bölcs tanítónak, aki értelmezi és rendszerbe foglalja a kor zavaros, de az új érzésvilág felé mutató eszméit. Ez a megfogalmazhatatlan, mégis valóságos várakozás jellemezte azt az időszakot, amely Jézus születését, fellépését előzte meg. „Jön, közelít, nagyobb nálamnál, akit ti nagynak hisztek, s ő lesz az igazi" — mondta Keresztelő Szent János újra meg újra, s az emberek, akik szavára megkeresztelkedtek, hogy megújuljanak, hogy készségesen fogadhassák be az új tanítást, hittek is neki, nem is. De feszülten figyeltek, mert tudták, készülődik a Jó Hír, itt az idő, valaki, akire várnak: „adveniens", megérkezik, s amint eljő, a nap is szebben süt majd s fényében megláthatják a homályban lévő vagy oda rejtett igazságot. A várakozásnak ezt a csodálatos bizonytalanságát legszebben és leghitelesebben egy magát mindig felvilágosultnak, hitetlennek valló író, Márai Sándor ábrázolta Harminc ezüstpénz című regényében, mintegy annak bizonyítékaként, hogy a Jó Hír mindenkit megérint, mindenkinek köze van hozzá. A szkeptikusnak is, aki sokat tapasztalt, s ironikusan jegyzi meg: látott ő már különbeket is. Amikor magára marad, mégis fürkészni kezdi az ég peremét, hátha mégis feltűnik a csillag. Az árulónak is, az erőszakban bízónak is, aki legyőzhetetlen ül erősnek mondja magát, titokban mégis megerősíti az őrséget, figyelőket rendel a magaslatokra, hátha hadsereggel érkezik a Jó Hír tudója. Még a közömbösöket is magával ragadja a közhangulat, lopva lesnek maguk köré, azt latolgatva, nem kellene-e alakot, gondolkodásmódot változtatniuk. Eltökélten hajolnak könyveik fölé az írástudók és írásmagyarázók, akik mindig bölcsebbek, mindent jobban tudnak, s most megborzonganak, mert sejteni kezdik leírt, azaz megállított igazságaik kérészéletű ségét. O, ezek az emberi igazságok! Mennyi erőszak és vér tapad némelyikhez! Milyen sokszor igyekeznek igazsággá tenni egy eszmét, gondolatot manipulációval, hangoskodással, elsöprő demagógiával! Milyen gyarlóak a mi kis igazságaink, amelyek körül táncot járunk a politika színpadán! Mindig a saját köreinkben várjuk a szabadítod Úgy hisszük, úgy reméljük, egy szép napon diadalmasan bevonul majd, kinyilatkoztatja tanait és mel194
