Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Tomka Ferenc: A magyar egyház és a lelkipásztori terv
kodásból, ha egy-egy szakterületen az egész egyházmegyei vagy országos lelkipásztorkodás támogatásáért tud dolgozni. És több lelkipásztor tapasztalata (az enyém is), hogy egy építészetben vagy pénzügyekben vagy jogi kérdésekben járatos szakember felvétele alkalmasint sokszorozottan „betermeli" a fizetését, míg a lelkipásztor esetleges dilettantizmusa hatalmas anyagi károkat okozhat. A paphiányos világban a papnak így ideje marad a lényegre: a lelkek gondozására. A városiasodás és a homogén társadalom megszűnése — a) A városiasodás A magyar lelkipásztorkodás szervezete — számos ok miatt — nem tudta követni a városiasodás folyamatát. Ez súlyos következményekkel, a városi lakosság elvallástala- nodásával járt. A város mindig vallástalanabb, mondják egyesek. H. Swoboda a századforduló nagy lelkipásztor-teológusa már az 1900-as években kimutatta, hogy a városok elvallástalano- dása nem volna törvényszerű. Azt állította, amit azóta számos felmérés igazolt, hogy a vallásgyakorlat elsősorban a plébánia-nagysággal arányos, másodsorban az egy lelkipásztorra eső hívek számával. Swoboda, miután egész Európa nagyvárosait végigelemezte, London és Berlin példáját említi. E városokban a vallásgyakorlat aránya kb. azonosan jó volt, mint a községekben, mert a főpásztorok e városokban sem engedték egy plébánia lélekszámát 5-10 ezer fölé emelkedni, s mert 10 ezer hívőre ugyanannyi lelkipásztort szántak, mint a falvakban. És mi a helyzet Magyarországon? Városrészek és lakótelepek vesztettek el minden kapcsolatot az egyházzal. Ezt legalábbis a tervezésnek figyelembe kell vennie. Míg fal- vainkban egy papra kb. 2 ezer hívő jut, városainkban az országos átlagban kb. 6-8 ezer, de helyenként 20 ezer. És vannak városi plébániáink, amelyekhez 30-60 ezer katolikusnak keresztelt személy tartozik. Itt említhetjük meg, hogy az urbanizált társadalomban a dispoziciók kérdése új problémaként merül fel. Nehéz erről szólni, mert főpásztoraink egyik legsúlyosabb terhe a bölcs disponálás. De talán a jövő tervezése szempontjából alá kell húzni, amiről a lelkipásztor-teológia ma sokat beszél: Viszonylag kisebb a jelentősége a papok áthelyezésének egy falusi társadalomban, ahol a falvak közösségének van egy önálló, egyházilag is szervezett közösségi élete, ahol tehát a pap áthelyezése nem bolygatja meg alapvetően a közösséget. Más a helyzet a nagyvárosokban, a lakótelepeken, ahol az emberek nyomasztó magányban élnek, s a lelkipásztor legnagyobb feladata, hogy a plébániát élő közösséggé alakítsa. Egy plébániai közösség kialakulása évek (vagy évtizedek?) folyamata. S ha egy sarjadó közösség lelkipásztora elkerült — számos példát láttunk erre az utolsó évtizedekben, amikor az ÁEH teljes tudatossággal helyeztette el a jól működő papokat —, az egyházközség rövidesen összeomlott. S ez nemcsak annak következménye, hogy a lelki- pásztor túlságosan magához kötötte a híveket. A gyermeknek is évekig szüksége van anyára, amíg önállóan lábára állhat; s a közösségnek is arra a lelkipásztorra, akivel „hangot talált". (A magyarországi földalatti lelkipásztorkodás életerejének és fönnmaradásának titka, hogy papjaink vagy alkalmas világiak a dispoziciók ellenére is tovább támogatták az elinduló közösségeket.) — b) Pluralista társadalom — szakosított lelkipásztorkodás A városiasodás következménye a homogén társadalom megszűnése, illetve a társadalom szétdarabolódása. Ez szakosított, vagy kategoriális lelkipásztorkodás szükségszerűségét hozza magával. A szakosított lelkipásztorkodással kapcsolatban két kérdéskörről kell szólnunk: hátrányos helyzetűekről és a szakosodás egyéb területeiről. A hagyományos társadalom helyet adott mindenkinek, a különböző képzettségűek- nek, korúaknak, betegeknek, hátrányos helyzetűeknek stb. A városi társadalomban viszont megszűntek a mindenkit átölelő, befogadó közösségek, az emberek, különösen a társadalom peremén élők magányosan állnak a világban. A magyar egyházban elindult a társadalmi csoportokkal való — legalábbis kezdetleges — foglalkozás, részben intézményes 186
