Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Gyulay Endre: Hogyan szervezzük az egyházmegye megújulását?
Kit kereszteljünk meg? Minden gyereket! — No, és ha a szülők nincsenek megesküdve?... és ha a szülők nem vallásosak?... Hátha csak a nagymama... és hátha a kereszt- szülő ilyen vagy olyan?... Minden plébánia másként dönt. Van, aki szinte senkit nem keresztel meg, van aki a szomszédból átjövőt is megkereszteli, kétszer... Minden változat elképzelhető. Egységes gyakorlatra és az oktatások anyagának, módszerének megszabására van tehát szükség. Van, aki három perc alatt elmondja a keresztség lényegét, van, aki ehelyett a keresztségi szertartást ismerteti. Hogyan áll a keresztény nevelés kérdése? Jegyesoktatás alkalmával ugyan szó esik erről, de akkor a jegyesek inkább egymással vannak elfoglalva. Kiket kellene a jegyesoktatásba segítségként bevonni? Talán a tapasztalt, gyakorló szülőket. Nem könnyebb a kérdés a — hála a jó Istennek — ma egyre gyakoribb felnótt-kereszte- lésná. Meddig tartson a képzés? Van-e egyáltalán, s ha igen, akkor mi az anyaga? Az első keresztények idején a képzéssel kapcsolatos gyakorlatot is végeztek mire a keresztelésig, s méginkább az Eucharisztiáig eljutottak. E kérdést végig kell gondolni! Az erre vonatkozó hivatalos előírást egyébként mindmáig nem fordították le magyarra... És a bérmálás? Előírtam, hogy minden bérmálkozó legalább hatodikos legyen. Ezzel szemben mégis van olyan község, ahol már másodikos korában mindenkit megbérmáltak, „hadd essen túl rajta!" És kit bérmáljunk, hogy felnőtt kereszténnyé váljon? Aki tud válaszolni 99 vagy 100 kérdésre? Egyáltalán bizonyos-e, hogy ezeknek a kérdéseknek a megválaszolásától függ a nagykorú kereszténység? A bűnbánat szentségét újra meg kell szerettetni az emberekkel. Azonban ehhez az kell, hogy legyen idő a gyóntatásra, mert ha ide megyek, oda megyek, „most misézek, nincs itt az ideje" — akkor mikor jöjjön a „szerencsétlen"? Nem kellene-e nagyon komolyan hangsúlyozni a lelki vezetést? Nemcsak azokat a „csipkés lelkűeket" kell vezetni, akiken már úgysem lehet segíteni, hanem azoktól is számonkénti, hogy milyen feladatot kapott legutóbbi gyónásában (bárkinél is gyónt), akik erre nagyon is rászorulnak... Azután: közösségi búnbdmtok szervezése (szeretném hozzátenni: nem közösségi feloldozással). Fontos kérdés a házasság szentsége! Meghirdettem, hogy minden városban bizonyos időnként jegyeskurzust kell tartani. X városban meg is tartották, s voltak is az egyiken hárman, a másikon már csak ketten (ti; egy pár); ez is megoldás. A parancsnak eleget tettek, s ezt jelentették... Szegeden van egy plébánia, ahol ha jegyespár jelentkezik, s ha a plébános éppen otthon van, a jegyesoktatás is megtörténik, s legalább 10 percig tart. De van olyan hely, ahol nemcsak a kurzusokon, de a jegyesoktatásnál is orvos és többgyermekes családok működnek közre. Ekkor kell tisztázni olyan problémákat, mint a házastársak egysége, a házasság felbonthatatlansága, az abortusz, a családtervezés, a természetes fogamzásgátlás, a több gyermek nagyszerűsége. Mindezek kellenek a keresztény házassághoz! A nagyjából egyidejűleg keletkező új családokat egy-egy közösségbe lehet összefogni, mint ahogy például Franciaországban szokás. Közelítőleg egyidőben születnek a gyerekek, azonos jellegűek a problémák is. Tehát valódi életképes közösségek keletkezhetnek. Beszéljünk még a karitászról és a betegek szentségéről. Hol vagyunk attól, hogy utcabizalmiak vagy olyan képviselőink legyenek, akikre az öregek és betegek ügyét rá lehet bízni! Célszerű lenne a templomban feladott betegek szentségének nyilvántartása, mert van, aki egyetlen templomban sem akar egy ilyen lehetőséget „kihagyni". Nagyfontosságú témakör a papi hivatások elősegítése. Figyelés, meghívás, segítés... a szemináriumokkal kapcsolatos dolgaink, gondjaink, nehézségeink a hívek és a papok részéről. Törődni kell a plébániának és a hitoktatóknak a hivatásgondozással is. A ministránsok, a lelkigyakorlatok, anyagi és tanulmányi segítés mind céltudatos átgondolást igényel. Egyre nyomasztóbb probléma a szentmisék száma. Egy-egy pap hétvégenként 6-12 misét is bemutat néha. Ennek az önpusztításnak eredményeként a jövőben a „túlélő" papoknak lassan már 24 szentmisét kellene bemutatniok. Ki kell tehát kötni: Szombaton, vasárnap legföljebb három szentmise! Sokszor ezért sincs idejük gyóntatásra és beteglátogatásra. A liturgiát változatossá kell tenni! A szentmisét bemutató pap a bűnbánatnál, a fölajánlásnál és az áldozás utáni hálaadáskor — az előírások betartása mellett — saját egyé179