Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Cordes, Paul Josef: A megújulás útja egy újjászülető egyházban
válhatnak, ha nem azt hirdetik és tanúsítják, hogy Krisztus halála és feltámadása váltott meg minket. 2. Az egyház minden tagjának missziós felelőssége van. A katolikus hagyományokban megszokott az apostolkodás fajtáinak megkülönböztetése. A Katolikus Akció, a II. Vatikáni zsinat (LG 31., GS 43.), s a zsinat utáni dokumentumok azt hangsúlyozzák, hogy a világiak sajátos hivatása a világi tevékenység. A felelősség ilyen súlyozását azonban semmiképpen sem szabad úgy értelmezni, hogy „a világiaknak a világban, a papoknak a sekrestyében a helye." „Az egyház a mai világban" rendelkezés nyomatékosan elutasítja a kizáró értelmezést. Amikor az egyház küldetéséről van szó egyébként sem helyes alternatívákban gondolkodni. Hiszen, egyfelől a világi hívő nem hagyhatja figyelmen kívül, hogy keresztségéből következően tanuságtételre hivatott. Másfelől a hivatali illetékességhez ragaszkodás hatalomvágyat jelez, s nem Isten Lelke követését, aki „ott fú, ahol akar." A „Christifideles Laid" kezdetű apostoli buzdítás mindenekelőtt az egyház egészének a küldetését és a világiaknak az egyházon belüli szolgálatra is szóló megbízását hangsúlyozza. Jellemző annak a résznek a ríme, amely a világiaknak az egyház küldetéséért való társfelelősségről szól: Jézus parancsa: „Menjetek... és hirdessétek az evangéliumot!" Itt a következőket olvashatjuk: „Nem csak a világ helyzete, hanem az egyház különböző területeinek helyzete is feltétlenül sürget, hogy Krisztusnak ezt a szavát még közvetlenebbül és még nagylelkűbben kövessék. Minden tanítvány személyes meghívást kap. Senki sem kerülheti el, hogy személyesen válaszoljon. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot. (lKor 9,16)" Tehát az egyház minden tagja részese az egyház küldetésének. A gyakorlatban ez a küldetés nem osztható egyértelmű darabokra: a világ a világiaknak — az egyház pedig a felszentelteknek. Ez a küldetés nem mérhető szociológiai kategóriákkal, hanem a Lélek erejével, ami a küldetésben és apostolkodásban, a hit, remény és szeretet növekedésében és abban a készségben realizálódik, hogy részt vegyünk Krisztus megváltó művében. A hit hirdetésére való megbízatás az Újszövetség szerint a keresztség és a keresztényi lét szükségszerű velejárója. De a II. Vatikáni zsinat kellett ahhoz, hogy ezt az összefüggést újra felfedezzük. E bevezető gondolatok után engedtessék meg három megjegyzés az egyház belső szerkezetének értelmezéséhez. Mindhárom arra épül, hogy az egyházi cselekvés legitimációját az Istenre irányultság adja — amint Szent Márk evangéliumában Jézus mondja: „Aki teljesíti az Isten akaratát, az az én testvérem és anyám." (Mk 3,35) a) Hivatali szemlélet helyett krisztusközpontúság Hivatalviselők körében ma sem ritka, hogy a hivatalt jogi kategóriává csonkítják. Az a fontos számukra, hogy az egyházi hivatalnak egyértelmű, el nem téveszthető keretei legyenek, mindenek előtt abból következően, hogy a hivatalviselők egy sajátos réteg tagjai. Elkülönülnek az egyház tagjaitól. Különleges hatalommal rendelkeznek. Ok az egyház „vezetői". A hívő nép engedelmeskedni tartozik nekik. Ennek a különleges státusznak részletekbe menő jogi körülírása állítólag az „isteni rend" része. S ha egyszer egy szerzetesnővér lép a szószékre vagy világi hívő áldoztat, egy világ omlik bennük össze. Könnyen elképzelhető, hogy az ilyen önértelmezés miképpen befolyásolja a felszenteltek és a világiak mindennapi kapcsolatait. Ennek az elképzelésnek az a legnagyobb hiányossága, hogy a hivatalviselőt valamiféle vezetői testület tagjának tartja, áld magától értetődő és tőle elválaszthatatlan előjogokkal rendelkezik. A papi hivatás ilymódon feloldódik a pap személyében — elfeledve, hogy Krisztus az egyedüli főpap. Elhomályosul a Krisztusra irányultság. A pap, akinek valójában Krisztus üdvözítő művét kellene megjelenítenie, lassacskán önmagát tartja az üdvösség hozójának. Szent Ágoston teljesen másképpen ábrázolja a hivatalt. Számára a hivatalviselőt jellemző sajátosság azonos a szolgáéval. Nincsen „teljes hatalma", hiszen az Krisztusé. Szent Ágoston a „közvetítő" megnevezést is elutasítja. Ehelyett azt akarja elérni, higy173
