Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 3. szám - KÖRKÉP - Mocsári Gabriella: Segítőkészség vagy menekülés
— Nem erőltettem le soha az édesanya öléből, hogy szép iskolai sorrendben üljön, — ne érezze magát éppen a hittanórát egyedül és árván. — Nem erőltettem, hogy minden órára eljöjjön. Volt olyan kicsi, aki megüzente, hogy „nem akar látni", — és fél év után ő volt az első „hallgató". Magától visszakívánkozott. — Nem erőltettem az órákon a szigorú csendet. Volt olyan óvodás, aki a legtitokzatosabb táborhegyi élmény elbeszélése közben bekiáltott, hogy ma új piros szandált kapott. Akkor örültünk mindannyian az új szandálnak. Ez belefért. Nagyonis! A gyermekek zökkenőmentesen beillesztették Péter, Jakab és János örömébe a szandál-ügyet. Elfojtani ezt a gyermek-örömöt kár lett volna! — FGsebb testvérek hancúrozását soha nem kifogásoltam. Az óvodás inkább elviseli azt, hogy a még kisebb lábuk alatt csússzon-másszon, mint azt, hogy én folytonosan fegyelemre intsem őket. Természetesen azért az óvodás hittanóra menete sem nélkülözi az evangéliumot. Sőt! Nekik a legkönnyebb azt tolmácsolni. Természetesen veszik az üdvtörténetet. Bármit kihagyni belőle vétek lenne! Csak meg kell találni az ő nyelvezetüket. Nem akartam soha egyetlen gyermeket sem az „én képemre és hasonlatosságomra" alakítani. Vártam, hogy mindegyikük megnyilatkozzék. Ezt a megnyilatkozást igyekeztem Isten segítségével jó irányba terelni. Es erre építeni. Remélem, hogy így egyéniségük vallásos lesz és vallásosságuk egyéni! Mindig kértem az Urat, hogy akiket rámbízott — a Számára legkedvesebbeket, a gyermekeket — megbecsüljem. Kértem, hogy tanítását hűségesen tolmácsolhassam. Kértem, hogy hibátlanul megismertethessem velük a hit titkait, hogy felébresszem bennük a remény biztonságérzetét, hogy felfedeztessem velük a keresztény szeretet lehdőségeit. — Kértem, hogy vonzódást érezzenek az erények iránt és egy életre megtanulják kerülni a bűnt. — Kértem, hogy tanításomat, — mely Isten tanítása — életem példájával eléjük élhessem. Végül kértem, hogy én is tanulhassak tőlük őszinteséget, derűt, nyitottságot és kezdeményezést, hogy közösen munkálkodhassunk Isten országának eljövetelében. Mocsári Gabriella SEGÍTŐKÉSZSÉG VAGY MENEKÜLÉS Sokat gondolkodtam azon, hogy több pap, akikkel eddigi életem során találkoztam, miért hárítja el az apa-atya szerepet. A jóságos segítő szerepét. Azért nem értettem ezt, mert emberek lelki problémáin segíteni a legszebb, és legfelemelőbb dolog a világon, nincs csodálatosabb, mint látni a másik emberen, hogy megnyugodott, feloldódott, erőt merített belőlem. Hiába mondják, hogy Istent ne tévesszük össze a papokkal, az emberek a papban igenis Istent keresik. A pap mögött levő természetfölötti valóságot. Civilizációnk alapproblémája az istenképvesztés, és az ebből fakadó szellemi apahiány. Társadalmunkat apák nélküli társadalomnak is nevezhetjük. A szenvedélybetegségek, az öngyilkoskérdés mind-mind kapcsolatosak civilizációnk nemcsak apa, hanem anyahiányos voltával is. Emberek ezrei nőnek fel mélyen kielégítetlen függés-szükséglettel. Sokaknak nem volt szerető édesapja, édesanyja. Ugyanakkor korunk emberére jellemző a természetfeletti élmények kétségbeesett keresése. Egyre erőteljesebben tör fel az egyetemes vallási szükséglet. Tragédia lenne, ha a katolicizmusunk, ha lelki életünk nem újul meg, ha megmerevedett formái semmi segítséget, élő tartalmat nem jelentenének már a mélyebb érzelmi, irracionális, szellemi értékeket kereső embereknek. 170
