Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 2. szám - KÖRKÉP - Bozóky Éva: Élet az egység jegyében
szellemiség iránt; de nem hagyott helyet sem a vallási eklekticizmusnak, sem a dogmatikus türelmetlenségnek. — Mindkét iskolában evangélikus voltam és maradtam. Épp ezért mindkét iskolában kicsit kívülálló, vendég, ha szívesen látott is. És mégis mindenütt otthonos! Meg kell említenem egy roppant érdekes pedagógiai jelenséget is: miként erősítik föl egymást látszólag különálló, egymástól független hatások. A zárdában erős kultusza volt az első századok kereszténységének, a római arénákban porbahullott és megdicsőült szent mártírok emlékének. (Ezt a hatást egész életemben őriztem, még a kezdeti szocializmusban is az őskeresztények testvériségét kerestem, és az ő példájuk adott erőt későbbi súlyos események elviselésére.) Amikor aztán — úgy 12 éves lehettem — a kicsi evangélikus gyülekezet megalakult, egy állami iskola tantermében tartottuk vasárnaponként istentiszteletet, ahol is két gyertya között a feszület, meg két csokor virág jelezte az oltárt — én ezt a katakomba élményt éltem át. Hiszen itt mi vagyunk a római első hívek! így erősítette föl a zárda mártírkultusza az evangélikus öntudatot, mégpedig egy kitűnő, felejthetetlen hittantanár, Remete László vezetése mellett. Ő aztán valóban mártírhalált halt Besztercebányán, 1944-ben. A vegyesházasság szülői mintáját követve magam is vegyesházasságot kötöttem. Férjem ateistának vallotta, tartotta magát. Az volt-e valójában? Nem tudom. Mindig is betartottam az osztrák költő, Rilke előírását: „A szerelemben két magány óvja, őrzi, és köszönti egymást." Nem láthatunk sohasem teljes mértékben egy másik lélek mélyébe. Toleranciáját azonban mi sem jellemezte jobban, mint hogy fia prédikációit az első suppli- kációtól kezdve, hacsak tehette, meghallgatta. (Nálunk supplikációnak nevezik a teológus hallgatók első vendég-prédikációit.) Gyermekeink evangélikus neveltetését sohasem kifogásolta, és olykor megjegyezte — ti boldog hívők, imádkozzatok értem is! Babits Mihály sorait sorsomra jellemzőnek érzem: „Nem hiszek az Elrendelésben, de van egy erős, ős Uram / Már gyermekül vermébe ejtett / s mint bölcs vadász gyenge vadat, / elbocsátott, de nem felejtett: szabadon sem vagyok szabad." Isten néha elereszt bennünket, szálljunk amerre akarunk. De amikor sziklába ütközve összetörjük magunkat, fölénk hajol, fészekbe helyez, meggyógyít és velünk marad. Utolsóéves teológus volt a fiam, amikor végre a mi egyházunkban is megindult a levelező oktatás. Rögtön jelentkeztem. Hamarosan 10 éve lesz, hogy a mi csoportunk, egyházunkban az első, befejezte levelező teológiai tanulmányait. Mi amolyan „félkész lelkészek" lettünk, hivatalosan „lelkészi munkatársak". Azóta ki-ki a neki ajándékozott karizma szerint tevékenykedik Isten szolgálatában. Ki hittant tanít, ki igehirdető, ki kántor, ki a szeretetszolgálatban dolgozik. Vannak — főként vidéken —■, akik teljes gyülekezetei vállaltak, annak minden feladatával, ők ún. „diakónus-lelkészek" lettek. Én a fiam „káplánjaként" segédkezem az ő gyülekezetében. Vezetem a felnőtt bibliakört, olykor istentiszteletet tartok, prédikálok. Kimondhatatlan boldogság az Evangéliumot hirdetni, és látni, hogy az Üzenet megtalálja az utat a hívek szívéhez, és sikerül nekik a mai gondok- bajok között utat mutatni. Eközben természetesen az ökumené szellemiségének érvényesítésére törekszem, hiszen meggyőződésem, hogy Krisztus követői nem lehetnek egymás ellenségei, ha pedig ez utóbbiak lennének, akkor nem Krisztus követők. A múlt bűneit (reneszánsz pápák, inkvizíció, máglyák, harmincéves háború, gályarabság, kassai vértanúk, és még sok minden) — nem szabad hánytorgatni, de elfelejteni sem. Memen- tóként őrizze az emlékezet mindezt, hogy ne feledjük: „az emberfaj sárkányfog vete- mény". Szakítsunk végre mindenfajta gőggel, irigységgel, és illessük alázattal a Krisztus köntösének szélét, mert az ő szeretete áthidal minden ellentétet. Ott voltam a debreceni nagytemplomban, amikor D. János Pál pápa megkoszorúzta a gályarabok emlékművét (nem tagadom: bőven hullattam az öröm könnyeit; és ott voltam — hála kedves barátok meghívásának — 1979-ben Krakkóban is, mikor a pápa először látogatott haza szülőföldjére, és láttam azt az eufórikus boldogságot, tapasztaltam azt a szilárd biztonságérzetet, amely a lengyeleket eltöltötte: „Habemus pápám!" — 117
