Teológia - Hittudományi Folyóirat 26. (1992)
1992 / 2. szám - KÖRKÉP - Bozóky Éva: Élet az egység jegyében
engergiamező, különböző elmosódottságokkal. — A New Age igazolja azt a megfigyelést, hogy ahol csökken a vallásosság, ott nő a babonaság. A NEW AGE TRANSZCENDENCIA-ÉHSÉGKÉNT VALÓ ÉRTELMEZÉSE, MINT A PASZTORÁCIÓ LEHETŐSÉGE A kereszténység számára a New Age sem nem teológiai, sem nem filozófiai, hanem lelkipásztori kihívás. Mindazonáltal szükséges kimutatnunk a New Age rendszerek bölcseleti abszurditásait és erkölcsi fogyatékosságait. Ki kell mutatnunk az igazság kritikájának a kritikáját, a szinkretizmusból eredő inkoherenciát, a keresztények figyelmét pedig fel kell hívnunk arra, hogy még a magazinok horoszkójaival való kacérkodás sem egyeztethető össze az Evangélium komolyan vételével. A New Age transzcendencia-éhségként való értelmezése és elismerése a pasztorádó lehetőségének a feltétele. Ki kell mutatnunk az ember eredendő és éppen a lényegét megadó transzcendentális nyitottságát, majd pedig azt, hogy a New Age nem más, mint éppen annak a nyitottságnak a felszólítására adott elégtelen válasz. A mi kapunk az, amelyen át eljuthatunk a nyitottság valódi „Tárgyának" a bemutatásához. Majd továbblépve a személyes tanúságtétel hitelességével be kell mutatnunk a hit válaszait. Mert a keresztségben kapott hivatásunk és küldetésünk, hogy a kihívásokat feladatként tekintsük és lehetőséggé változtassuk. Bozóky Éva ÉLET AZ EGYSÉG JEGYÉBEN Úgy is kezdhetném: az Ökumene gyermeke vagyok. Beleszülettem a keresztény egység valóságába már akkor, amikor néven még nem nevezték. Isten akaratából pedig olyan emberek körébe vitt az élet, akik tudva-tudatlanul szintén az egység gondolatának hordozói voltak. Szüleim vegyesházasságot kötöttek, de családi körünk létével cáfolta azt az elterjedt nézetet, miszerint a két fél különféle felekezete vallási közömbösséget okoz. Nálunk se közömbösség, se vita nem volt, hanem szép békesség és megbecsülés. Apám íróasztalán rózsafüzér, anyámén Biblia (Károli fordítású) feküdt, s én kézbevettem mindkettőt. Vasárnaponként együtt mentünk templomba, mi anyámmal a Bécsi-kapu téri evangélikust, apám a Mátyás-templomot látogatta, én pedig gyermekfővel úgy gondoltam, az a világ rendje, hogy a kislányok idejönnek, az apukák meg odamennek. Csak a köszönéssel voltam bajban. Megtanultam, hogy az egyik tisztelendő úrnak Dicsértessékkel, a másiknek Erős várunkkal kell köszönni, de következetesen összetévesztettem, kinek mi jár, s az elkerülhetetlen dorgálást megelőzendő, összevontam a kettőt eképpen: „Erős várunk dicsértessék!" ezen első önálló lépésemet az ökuméne felé aztán mindkét lelkész egy-egy szem cukorkával honorálta. — Sokkal később jöttem rá, hogy a számomra oly harmonikusnak tűnő egység mögött tragikus, belső konfliktus lappangott, a hat évtizeddel ezelőtti vegyes házasság problematikus volta az egyházhoz hű ember számára. — Apám mélyen hívő katolikus, anyám evangélikus paplány volt. Rengeteg akadályt, előítéletet kellett legyőzni ennek a 10 évig küzdő szerelemnek, és nemcsak vallási téren. (Csak példaképpen: erdélyi szász, lutheránus, lelkész nagyapám, aki egyébként őszintén szerette vejét, és akit mindenki toleráns, minden nációt és és konfessiót megbecsülő embernek ismert, állítólag egyszer így sóhajtott föl: — Nem elég, hogy magyar, hogy katolikus, de még katona is!) Az egetvívó szerelem mégis diadalt aratott, s a történelem jóvoltából a reverzális vita is elnapoltatott. Apám olasz hadifogságban töltött évei után megkapta az akkor még merőben újszerű távházassághoz a pápai engedélyt, s ennek birtokában a lombardiai kolostor-tábor templomában tette le az esküt a távollévő arára gondolva; míg 115