Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)

1991 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: Bűn és kiengesztelődés

egész teremtést célhoz vezeti. A világ nemcsak teremtett mű, hanem megváltott világ is, amelyet átjár a Krisztus által megszerzett kegyelmi hatás.

A kegyelmet azok is megkapják, akik nem tudnak az evangéliumtól és a megváltásról. Az ember mindenütt lehetőséget kap arra, hogy szeretetből cselekedjék, hogy kilépjen önmagából és maga fölé emelkedjék. Aki szeretetből cselekszik, az szabad és úgy érzi, hogy magára talált, a szándékos bűn viszont mindennek az ellentéte. Dyen értelemben beszélhetünk Isten uralmának megsértéséről. Történeti folyamatban a bűn rideg valóság és sokszor olyan démoni arányokban jelenik meg, hogy önkéntelenül igazságosságért kiáltunk. De a megváltás erői is jelen vannak, mégpedig úgy, hogy ösztönöznek Isten és a felebarát szeretetére.

KIENGESZTELÓDÉSRŐL tehát azért beszélhetünk, mert a bűnben benne van nemcsak a külső tárgyi rend megzavarása, hanem az Istennel fennálló személyes kapcsolat felborítása is. Nem Isten változik meg, hanem az ember, tehát neki kell helyes irányba terelődni. Hogy egyáltalán van kiengesztelődés, bűnbocsánat, azt csak a kinyilatkoztatásból tudjuk. Már az Ószövetség sokat emlegeti Isten irgalmát, és kötelezővé teszi a bűnbánatot, az áldozatbemutatást és a tisztulási szertartást. Ugyanakkor a jövőbe néz, és beszél arról a napról, amelyben „megbocsátja gonoszságaikat és vétkükre nem emlékezik többé" (Jer 31,34).

Ahogy a bűn igazi mivoltát csak a hit fényénél lehet felismerni, úgy a megigazulás lehetőségét is csak onnan olvashatjuk ki. Camus egyik regényében (La chute) azzal vívódik, hogy a bűn jelenléte felhívás a passzív rezignációra. Nem tudunk kilépni magunkból, nem tudjuk legyőzni egoizmusunkat, minden felhívással szemben késedelemben vagyunk. A keresztény kiengesztelődésnél azonban nem magunkra nézünk, hanem Istenre, aki a mi érdekünkben „kilépett magából", emberré lett és kinyilvánította azt a mindent átfogó irgalmas szeretetet, amelyre éppen csak Isten képes. Csak az ő kezdeményezésére állhat szemben az adósságnak és tehetetlenségnek azzal az állapotával, amelyekre előbb a filozófusok idézésével rámutattunk. A történelem olyan szituációt valósított meg, ahol a bűn tenyészik. Józan ésszel a bűn oktalanságát ugyan be lehet látni, lehet sajnálkozni is rajta, de a terhétől nem lehet megszabadulni.

A KINYILATKOZTATÁSBAN sem arról van szó, hogy az ember profán vagy vallásos tettei által áthangolhatja a haragvó Istent, hanem arról, hogy Isten az eltévelyedésben lévő embert is magáénak tekinti, s irgalmában lehetőséget ad az igazságosság érvényesülésére. Őhozzá csak olyan módszer és eljárás illik, ahol sem az isteni, sem az emberi méltóság nem szenved csorbát. Egyéni kiengesztelődés azért lehetséges, mert előzőleg megtörtént a Teremtő és a teremtmény viszonyának rendezése, mégpedig a Szentháromság titkából kifolyólag. Az Atya lehetőséget adott a Fiúnak, hogy a megtestesüléssel belépjen a világba, s ott a testvéri szeretetben mintegy önmagát felülmúlva hatalmat adjon a benne hívőknek, „hogy Isten gyermekei legyenek" (Jn 1,12). Az ő dicsősége az, hogy magához emeli az elesett világot és elvezeti az Atya előtti hódolatra. A megváltás és az üdvözítés tehát az Atya és a Fiú belső, szentháromsági életének olyan mozzanata, amelynek kifelé való hatása az üdvtörténet drámájában válik valósággá, s aminek hatékonyságát a Szentlélek biztosítja. Csak ezen az alapon írhatta Szent Pál, hogy bár „elhatalmasodott a bűn, de túláradt a kegyelem" (Róm 5,20). Ebből természetesen az is következik, hogy a megtérés és kiengesztelődés előfeltétele a hit. Ezért Jézus tanításának középpontjában az irgalmas Atyának a képe áll, aki hajlandó tékozló gyermekét is visszafogadni. De csak akkor, ha belátta, hogy atyjánál a béresnek is jobb dolga van, mint annak, aki féktelenségében és kötetlenségében eltékozolja egyetlen lehetséges örökségét. A kiengesztelődésnek torz képe az olyan felfogás, amely azt gondolja, hogy Isten irgalmában megelégszik az eltékozolt emberi élet maradékával. A megtéréshez az erkölcsi élet középpontjának, a „szívnek" kell átalakulni, mégpedig úgy, hogy rendezi kapcsolatát Istennel és embertársaival. Már az ószövetségi Zsoltáros azért könyörög, hogy Isten új szí73