Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Floristán, Casiano - Bánhegyi B. Miksa (ford.): A liturgia a hitre nevelés helye
giája, amelynek a horizontja egy zárt keresztény világ, s a liturgikus év lefolyása, az ünnepek egymásutánja nem hozható összhangba teljesen a népi katolicizmus kalendáriumával vagy a profán és kommerciális társadalom esztendejével. 6. Ki kell emelni a kultusz szimbolikus jelentőségét Az emberek között a kommunikáció szavak és szimbólumok segítségével történik. A szó nem csupán a gondolatok és képzetek átadásának az eszköze, hanem „a hang gesztusa” is. A kisgyerek előbb látja a nagyok mozdulatait és viselkedését, mint ahogy megtanulja a szavak jelentését. Másrészt a nyelvet betűk és számok segítségével írjuk le. Egy nyelvet ismerni annyit jelent, mint azt kibetűzni. Bár minden nyelv szimbolikus, a szó mégis, teljesen magában nézve, csak hang és zörej: csak halljuk, csak látjuk. Radikális értelemben a szimbólum egy nem-nyelv: berzenkedik az ellen, hogy lingvisztikus, szemantikus vagy logikus úton elemezzük és ültessük át, viszont a metaforikus szó és a metafora a /ógosz körében marad. Ebből L. Maldonadóval arra következtethetünk, „hogy a liturgia, ha radikálisan meg akarja szólítani az embert, ha mély tapasztalatot, szinte misztikus érzést, ízt, élvezetet akar neki közvetíteni, amelyek felejthetetlenné teszik a liturgiát, és mindig újra ösztönöznek —, szükséges, hogy azt nagyon mélyen meghatározzák a szimbólumok és a rítusok.” 7. A liturgikus cselekvésnek át kell lépnie a kultúrák határait Minden emberi kollektívát kulturális adottságok összessége határoz meg. Ezek gondolkodási szokásokhoz, magatartási formákhoz és nyelvi kommunikációs mintákhoz kötődnek. Itt kevés annak puszta megállapítása, hogy a liturgia egyike a hit legfontosabb kifejezési formáinak, mert a liturgia ugyanakkor egy nép kulturális kifejezési formája is. Ne feledkezzünk meg arról, hogy a kultusz és a kultúra szavak gyökere közös, mind a kettő a „colere”igéből származik, amelynek a jelentése a kultivál, gondoskodik, megnemesít, jobbá tesz. Ma sok és sokszor ellentmondásos mintája és formája van a gondolkodásnak, s ezekről elmondhatjuk, hgy ideológiák befolyása alatt állnak. Ha figyelmen kívül hagyjuk a liturgiának ezt az alapvető adottságát, súlyos tévedésbe esünk, s ez különböző kritikus miliőkben rossz vért szül. Hasonlót mondhatunk el a fennálló szokásokról és erkölcsökről is, akár ragaszkodunk hozzájuk, akár eltávolodunk tőlük, akár éppen most vannk forradalmi átalakulásban, mert mindenek ellenére meghatározzák azokat a magatartási formákat, amelyek közvetlenül vagy közvetve a társadalmi struktúrák alapját alkotják. A liturgikus ünneplés egymástól nemben, korban, műveltségi szintben különböző résztvevőinek vannak különböző, de vannak közös szokásaik, képzeteik és meggyőződéseik is, amelyek a személyes és a társadalmi élet ezernyi faktorának felelnek meg. A civilizáció által meghatározott ezen sok adottság komplexumával szemben, amely adottságok alapul szolgálnak a kulturális kifejezés formáinak, s amiket a szó tágabb értelmében kultúrának nevezünk, a liturgia szakemberei két különböző magatartást tanúsítanak. Egyesek elvetika, liturgiának a kultúra új kifejezési formáihoz való alkalmazását, úgy, hogy a rítusok egy mind jobban mögöttünk hagyott múlt kulturális kifejezési formáihoz kötődnek; mások vallják a liturgia inkulturációját vagy transzkul- turációját, amelyben a hit ünneplése a kulturális kifejezés mindig újra aktualizált formáiban testesül meg. Az első magatartás, amit konzervatívnak, ső reakciósnak nevezhetünk, megfeledkezik arról, hogy a liturgia nyelvezete soha nem jöhet létre egy meghatározott kulturális környezettől függetlenül. Voltak olyan korok, legtöbbször ezek voltak a liturgikus szövegek megfogalmazásának vagy fixálásának a korszakai, amelyekben az egyház nemcsak, hogy átvette a profán kultúra kifejezési formáit, hanem hozzájuk adta a magáét is, hogy új kultúra jöjjön létre. Elégséges itt arra gondolni, hogy a népi kultú63
