Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Floristán, Casiano - Bánhegyi B. Miksa (ford.): A liturgia a hitre nevelés helye
3. A homiliában ki kellene domborítani a katechétikai dimenziót Mivel a homilia liturgia és mint ilyen az egész ünneplés része és a közös hit hirdetése, hermeneutikai jelentőséget kaphat, ebben azonban számot kell vetni a különböző korrelációkkal: biblikus hermeneutika—társadalmi hermeneutika, igehirdető—hallgató, igazság—kommunikácó, vallásos nyelv—népnyelv, üzenet—helyzet. Az Evangélium, ill. az Isten Országáról szóló örömhír az igehirdetés tartalma. Ez az üzenet a Szentírásban találja legsajátosabb és legegyértelműbb megfogalmazását, de adva van az emberi szívben és a hiteles, autentikus társadalmi törekvésekben is. Kétségkívül nem könnyű feladat az Evangéliumot aktualizálni. A különböző genera iitteraria (irodalmi műfaj), valamint azoknak a szocio-kulturális és társadalmi viszonyoknak az idegen volta és időbeli távolsága, amelyek között a zsidó nép élt Jézus korában, megnehezíti az igehirdetés feladatát. A szentírási exegézis az igehirdetés alapfeltétele és nem tartalma, mint ahogy egyébként sem „annak az időnek” a konkrét körülményei vannak jelen. A keresztény hit inkarnációs struktúrája miatt a konkrét emberi történelem is a kinyilatkoztatás konstitutív eleme. Másképp kifejezve: a történelem az igehirdetésnek sem nem praetextusa, sem nem csupán kontextusa, hanem textusa, mert csak a személyes, történelmi tapasztalatban születhet és érhet meg a hit. Összefoglalóan elmondhatjuk, hogy az Evangéliumból választott koordinátáknak kapcsolatban kell állniok egy aktuális kérdéssel, amely közelről érinti a közösséget. Ez azonban nem valósítható meg mindig könnyen. Időnként ki lehet indulni egy aktuális helyzetből. Ha azután az előirányzott bibliai szövegek nem alkalmasak ennek a helyzetnek a megvilágítására, akkor jobb, ha kivételesen más, alkalmasabb szövegeket választunk. Soha sem szabad absztrakt módon prédikálnunk! Ha szem előtt tartjuk, hogy minden ünneplés prédikáció, ill. Isten igéjének a hirdetése, az is elképzelhető, hogy különböző személyek osztozzanak a homilián. A homi- liát nem szabad beszűkíteni a két lehetséges formára: a monológra és a dialógusra. Annak a feladatnak megfelelően, amit a homiliában részt vevők vállalnak, a homiliá- nak különböző lehetséges variánsai lehetnének. Valaki beszámolhat az eseményekről és a helyzetről (normális körülmények között úgy, ahogy híreket mondanak), egy más valaki kérdéseket tesz föl, egy az Evangéliumot aktualizálja, s végül az utolsó megtérésre és konkrét cselekvésre buzdít. 4. A liturgikus összejövetelen egy minimális közösségnek létre kell jönnie A klerikális liturgia öröksége az a tény, hogy az ünneplésben szinte csak a pap hordozza a felelősséget, mint celebráns, ő áll az előtérben. A legjobb esetben is csak másodlagos szerepet játszanak az ünneplésben a világiak mint engedelmes, alárendelt és jámbor segítők. Mindenesetre nagy erőfeszítést igényel, ha azt akarjuk elérni, hogy érdeklődjenek a liturgia iránt, mert ha tényleg megpróbálnak közreműködni, akkor nem ritkán — különféle okokból — így vagy úgy kudarcot vallanak. Sokszor elfeledkezünk erről a zsinat által is hangsúlyozott elvről: a liturgikus ünneplés alanya a megkereszteltek (hozzá kellene tenni: az evagelizáltak és a hívők) népe, amely összesereglett a liturgikus összejövetelre. Congar szavaival: az „Ecclesia”, avagy keresztény közösség a liturgikus cselekvés integrális alanya. Áll az, hogy általában és elsősorban a családés meghatározott társadalmi konglomerátumok ünneplésünk alanyai. Szinte kizárólagos alany a család a következő nagy szakramentális alkalommal: keresztség, házasságkötés, temetés, a betegek szentsége. A család vesz részt feltűnő mértékben a gyermek elsőáldozásán és a papszentelésen, de ne feledkezzünk meg bizonyos, még meg nem reformált tömeg- bérmálkozásokról se. Tehát az Eucharisztia ünneplését és a gyónást kivéve a család, az alig keresztény és alig hívő család, igényel magának a közösséggel szemben olyan szerepet, amely tulajdonképpen nem illeti meg. 61
