Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)

1991 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Floristán, Casiano - Bánhegyi B. Miksa (ford.): A liturgia a hitre nevelés helye

a szentségek, a hit és a vallás között. Ismételten rámutattak arra, hogy a liturgia ket­tős irányban hat: egyrészt Isten kultusza, másrészt megszenteli az embert (Sacro- santum concilium 10). Ennek felel meg a liturgia kettős feladata is. A keresztény kultusz tisztán szertartási vagy jogi értelmezésén mindenesetre túlju­tottunk, és a liturgiát már nemcsak úgy definiálhatjuk, mint „az egyháznak Istennel szemben tanúsított nyilvános kultuszát”, hanem a II. Vatikánum után „az egyház cse­lekvésének” (Sacrosanctum concilium 10), „megváltásunk művének” (uo. 2.), „Isten­nek az üdvösségtörténet során véghezvitt csodás tettei aktualizálásának” (uo. 35.) tartjuk, az egyház küldetése szempontjából pedig az üdvösség szentségének tekint­jük az emberek között (Lumen gentium 1). Ezzel a fejlődéssel túljutottunk a liturgia azon értelmezésén, hogy az a rítusok olyan komplexuma, amely rítusok távol állnak az élettől, s nincs semmi közük egy előző hittapasztalathoz sem. Ma a liturgiát alapvetően misztériumnak és tevékeny­ségnek értelmezzük, azaz szimbilikus és hatékony cslekvésnek, amely a hívőkben megjeleníti az isteni megváltás misztériumát. Ezért amellett, hogy az egyház tanító hivatala a liturgiát úgy tekinti, mint „a keresztény lélek elsődleges forrását, amelyről nem mondhatunk le”, maga sürgeti, hogy a hívők aktívan vegyenek részt a liturgikus ünneplésben. A liturgikus mozgalom kezdetén, az akkori lelkipásztori horizontnak megfelelően, a liturgia nevelő értékét emelték ki. AII. Vatikánum liturgikus konstitúciójának, a Sacro­sanctum conciliumnak a kihirdetésével a katechétikai horizont lépett előtérbe. A köz­vetlenül a zsinat utáni első általános liturgikus fölbuzdulást követően aztán feszültsé­gek támadtak az „evangelizálók” és a „szakramentalisták” között. A hetvenes évek elején az evangelizálás és a „szakramentizálás” két pólusa között meglévő feszült­ségről hivatalos szinten is történt említés. Az olyan, sokak számára automatikussá fajult szakramentalizálással szemben, amelyben a szentségeket individualisztikusan, a mindennapi élet konkrétumától elszakítva, mágikusan értelmezték, mind jobban ér­vényesül az evangelizálás szelleme, részint tiltakozásul a szentségekkel való ilyetén bánás ellen. A cél az, hogy a mai feltételekkel és adottságokkal számot vetve szólít­sanak föl a hitre és megtérésre, az Evangélium értelmében hozott alapvető döntések bázisán. így, nem annyira a konkrét pasztorális, hanem inkább a teológia területén új szintézisre jutunk, amelyben a liturgiát és a szentségeket egy tág teológiai, antropo­lógiai és társadalmi kontextusban értelmezzük. A liturgiának bibliai és történelmi ku­tatásokra támaszkodó értelmezése követte a szentségi teológia ingadozását, s köz­ben benne is maradt abban a vallási és kulturális, társadalmi és politikai kontextus­ban, amely meghatározója azok életének, akik részt vesznek a keresztény összejö­vetelen. Emlékeztetünk itt arra a hosszú, és változatos útra, amelyet végigjárt a litur­gia értelmezése: „szimbolikus részesedés a krisztusi misztériumban” (görög egyház­atyák), „a láthatatlan kegyelem látható jele” (Aquinói Szent Tamás), kegyelmi eszköz (a tridenti zsinat utáni teológia), „az egyháznak mint szentségnek szimbolikus kifeje­zése” (II. Vatikánum), valamint „a szabadság és felszabadulás jele” vagy „az Ország prófétai elővételezése” (a felszabadítás teológiája). II. A hit és a liturgia A hit és a liturgia kapcsolata az egyházatyák következő tételé­ben gyökerezik: „legem credendi lex statuat supplicandi”, azaz az imádság normája és mértéke, ill. kifejezése a hitnek. Vigyáznunk kell, hogy helyesen értsük a tételt a dogmatikai implikációi miatt: a hit és az imádság egyesül a szimbólumban. Minden liturgikus túlzás a hit manipulációjává lehet éppen úgy, ahogyan a túlságosan merev dogmatikai meghatározások is a liturgia eltorzításához vezethetnek. Óvatosan kell tehát érteni XI. Pius szavát: „A liturgia az egyházi tanító hivatal legfontosabb orgánuma.” Mindenesetre biztosan állíthatjuk, hogy az egyház kezdetei óta alapvető egységet alkot a hit és a liturgia, mégha a kettő viszonya a századok folyamán, egészen a zsinat liturgikus reformjáig, — amikor ez a kétpólusos egység különleges figyelmet 58

Next

/
Oldalképek
Tartalom