Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)

1991 / 1. szám - KÖRKÉP - Kamarás István: Fejmosás vagy lábmosás?

kus” személyek egy része nem kimondottan demokratikus szellemű vezető, ugyanakkor a kifejezetten tekintélyelvű vezetés is eléggé ritka. Az is igaz, hogy az ilyen vezetők többsége is általában nagyformátumú egyéniség, aki „fazont ad” a közösségnek. Természetesen nem lehet az egyházat csupán ilyen kisközösség-elemekből felépíteni, sem pedig a kisközösségi műhelyekben kikísérletezett demokráciát a nagyobb egységekre egy az egyben átvinni, mégis demokratizáló kovász szerepet töltenek be ezek a kisközösségek és mozgalmak az egyházban. A kisközösségek jelentős részében a tagok úgy érzik, hogy vezetőik nem dirigálják, hanem animálják őket. „Ötletadó”, „hangulatvivő”, „értünk felelősséget vállaló”, „nekünk nagy szabadságot adó”, „lelkületűnket koordináló”, „közvetítő”, „Isten eszköze” — így jellemzik őket a rájuk bízottak. A tekintélyek hatalmát itt az esetek nagyobb részében a szeretetek/ ellensúlyozza, s a tekintély nem csak lenyűgözi, hanem mozgatja is a tagokat. Bizony, ez nemigen mondható el egyházunk magasabb és legmagasabb vezetői nagyobb részéről.

A demokrácia és a felelősség bensőséges viszonyban kell legyenek. A „felelősség” szóban benne foglaltatik a „felel”, vagyis a kérdés-felelet, a dialógus. Ez, úgy tűnik, kicsiben és lent jobban megy, mint a „fönt” és a „lent” között. Nehéz fönt elfogadni a lent születő nagy dolgokat, beleértve a próféciákat is. A magyarországi karizmatikus mozgalom egyik, még főiskolai hallgató, teológiában járatlan „prófétájának” szövegeit leírták, és elküldték kiváló teológusunknak, aki a legnagyobb elragadtatással szólt róluk, s teológiailag is kifogástalannak találta megállapításait. Ám, amikor megtudta, hogy az illető nem kollégája, visszavonta véleményét.

A megtérők egy része lent kapcsolódik be az egyházba, lent éli meg — például egy demokratikus szellemű kisközösségben —, s keserűen csalódik akkor, amikor belép egy templomba, ahol már fentről szólnak hozzá. Olyan erős lehet számunkra a kontraszt, hogy még zsenge hitük nem bírja elviselni. Természetesen meg lehet nekik magyarázni, hogy a dialogizáló homilia több okból se terjeszthető el mindenütt, hogy más a léptéke egy templomnak és egy egyházközségnek, mint az egy asztalt körbenülő bázisközösségnek, hogy nem csak a kicsi lehet szép. Ez azonban egyáltalán nem könnyű feladat, mert előfordulhat, hogy az, aki vállalkozna a magyarázatra, jóval több fejmosást kapott egyházában, mint lábmosást. Mindkettőre szükség van, ám megbocsátásra elsősorban a vezeklőnek, fejmosásra leginkább a lábat mosónak van joga, karizmája.

Több alkalommal kérdeztem meg „egyszerű hívőket” (íme ez a kifejezés is mennyire árulkodó) arról, hogy milyen őket bántó egyenlőtlenségeket tapasztalnak egyházukban. íme a válaszok, gyakorisági sorrendben: klerikusok és laikusok, hívők és nem hívők, férfiak és nők, katolikusok és protestánsok, keresztények és nem keresztények, főpapok és alpapok, plébánosok és káplánok, jó kisközösségek és bulá- nyista kisközösségek, római és görög katolikusok. Azt is tapasztalták, hogy a papok (olykor a hívek is) nem tartják egyenlőnek világiakat és klerikusokat mint teológusokat, hitoktatókat, ifjúságot nevelőket, imádkozókat, jegyesoktatókat (I). Az ökumenét sokan úgy tartják helyesnek, ha a katolikusok maradnak az egyenlők között az elsők. Azt is tapasztalták, hogy föntről lefelé demokratizálást még csak elfogadja a „fönti”, de az alulról fölfelé demokratizálódást már nem.

Mire vezethető vissza az egyházunkban már-már akuttá váló demokrácia-hiány? Nyilván sok mindenre. Történeti, szociológiai, szociálpolitikai, filozófiai és teológiai elemzés szükségeltetik. Visszavezethető a torz Istenképre és emberképre is. Amint az Istent nem ránktelepedő Abszolútumnak, hanem a szellemi teljesség dinamikus életáramának (is) valljuk, rá kell jönnünk másságaink hasonlóságára és egységünkre. Ebből pedig egy, a mainál demokratikusabb egyház kell, hogy következzék. A szeretet képessége a legdemokratikusabb realitás, aki vallja a felebaráti szeretetet, meg van mentve. Mindez azonban nem teszi fölöslegessé a szót-értést, az egyetértés és az érdekegyeztetés technikáit és szakértelmét. Nem teszi szükségtelenné a minden szinten folyó, s meg nem szűnő zsinatolást.

45