Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)

1991 / 1. szám - KÖRKÉP - Illies, Joachim - Bánhegyi B. Miksa (ford.): Szüksége van társadalmunknak egyházra?

lóságokat alkosson. Az ilyen új valóságokban azonban veszélyek szunnyadnak, amelyek mint apokaliptikus lovasok fenyegetik a világ fönnmaradását manipulációval, a lélek és a test szétrombolásával. így tehát itt is, a ráció szorosan vett területén is hamarosan föltámad a kétség, s a kishitűek megkérdezik: „Van szükségünk tudományra?” Micsoda őrült kérdés! Persze, hogy van szükségünk, nem akarunk és nem tudunk nélküle élni. Azonban mi — a tudomány hívei — fönntartjuk magunknak azt a jogot, amellyel minden hívő rendelkezik egyházával szemben: hogy alakíthassuk, hogy megvédjük az elfajzástól és a visszaéléstől, hogy tudjunk ve/eéIni.

Ahol bekövetkezik ez a változás, ott a tudomány mérnem áll szembe a vallásos hittel, hanem valójában nagykorúvá és szabaddá teszi. Éppen ezért egyáltalán nem véletlen, hogy itt és most személyemben egy tudós szólalhat föl az egyház mellett. Egy nagy .ember — Carl-Friedrich von Weizsäcker— már rég odakiáltotta a teológusoknak: „Önök őrzik az egyetlen olyan igazságot, amely.mélyebbre nyúl, mint annak a tudománynak az igazsága, amelyre az atomkor épül. Önök olyan tudást őriznek az emberről, amely mélyebben gyökerezik, mint az újkor racionalitása.” És Goethe, akiről egyre jobban látjuk, hogy a mieinkhez tartozik, néhány nappal halála előtt ezt a kijelentést tette végső meglátásaként: „Bármennyire növekednek is mind nagyobb területen és mélységben a természettudományok, bármennyire kitágul is az emberi elme, a kereszténység magasrendűségén és erkölcsi kultúráján, ahogy az az evangéliumokban felcsillan és felragyog, nem fog túllépni."

A keresztény hit számára, amely ebből a ragyogásból táplálkozik, a keresztény egyház a biztos helye és benső tere az elkötelezettek közösségének. Itt is érvényes, hogy a dogma külső határvonalai életlenek, hogy lehet vitatkozni rajtuk, hogy a belátás, a fölvilágosodás és a mítosztalanítás nagy darabokat morzsol le és old föl a széléről. De az is érvényes itt: van egy központi, feloldhatatlan és érinthetetlen mag: Krisztus a teljes ember és teljes Isten. Ez a Krisztus ebben az ellentmondásosságában éppoly kevéssé oldható föl, mint maga a világ mélysége. Csak mint teljeset nézhetjük őt — vagy pedig el kell néznünk mellette! A benne való hitnek nincs annyi köze a megismeréshez, mint az elismeréshez, nincs annyi köze a belátáshoz, mint a sze- retethez. A szeretet azonban rokonságban van az igazsággal — és az a hozzá vezető egyetlen út. Az egyháznak tehát, amely erre az elismerésre és szeretetre épül, nem lehet az a célja, hogy uralkodjék ezen a világon. Viszont az sem, hogy ellentmondásoktól mentesen értelmezze és magyarázza. Csupán ez az egy: készen kell állnia a világban, állandó imádásban és szeretetben.

Ahol egyedül a tudomány számít, az megpróbálja a világot ellentmondásmentes oksági elvekbe rendezni. Ez a feladata. S közben mindaz, ami nem elégíti ki ezt az igényt, végül „irracionális maradékként” gyűlik össze. Ez a maradék „Isten”, de ez a maradék az ember is. így végül is mindketten terítékre kerülnek. Istent „halottnak” látjuk, az embert meg „csupasz majomnak”. Ami végeredményben csak egyet bizonyít: a rációnak éppen ezt az útját nem lehet végigjárni. Ha ellenben a hit elfogadja az ellentmondásosságot mint a világ magját, az egyház fog olyan határokba ütközni, ahol a saját törvénye értelmében le kell mondani a racionalitásról. A hit több, mint a tudás; nem azért, mintha a hit többet kívánna, mint amennyit az értelem teljesít, hanem mert a világ többet foglal magában, mint amennyit az értelmünk fölfog belőle!

Ezért a nagykorú tudomány a racionalitás utolsó tetteként végül önmagát is mí- tosztalanítja majd, a kizárólagosságra vonatkozó igényéről elismeri, hogy megalapozatlan, s ezzel megnyitja az utat a nagykorú hit előtt. Ehhez viszont szükségünk van egy nagykom egyházrá. Abban a kritikus érési szakaszban vagyunk, amelyből megszülethetne egy ilyen egyház.

Ez az egyház nem a pompa vagy a hatalom egyháza lesz, nem a kirántott kardé, nem a fölemelt mutatóujjé. A nagykorú társadalomnak nincs szüksége olyan egyházra, amelyik megáldja a fegyvereket, fölszenteli a katonai emlékműveket; nincs szüksége olyanra, amelyik kioktat bennünket, hogy milyen könyvet olvassunk, melyik pártot válasszuk, milyen tablettát nyelhetünk — hanem olyan egyházra van szükségünk,

42