Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 1. szám - KÖRKÉP - Rahner, Karl - Bánhegyi B. Miksa (ford.): „A lelket ki ne oltsátok!”
retet egységéről való gondoskodás, ami az egyházban hivatal hatáskörébe tartozik, se jelenti azt, hogy tulajdonképpen az összes karizmát az egyház igazgatná. Nem, mi keresztények sok dologban különböző véleményen leszünk, és kell is, hogy ez így legyen; különböző tendenciáink kell, hogy legyenek, nem szükséges, hogy mindenki mindenkinek pozitrve feleljen meg. Könnyű lenne az olyan szeretet, amely uniformi- tásra építhetne. Az egyházban azonban a szeretet Lelkének kell uralkodnia, amely szeretet egységbe köti a sok és végig különböző ajándékot, annak a szeretetnek a Lelke, amely elfogadja a másik embert is, engedi érvényre jutni ott is, ahol már nem „érti meg”. A szeretettel együtt jelen van és hatékony az egyháznak a működésében az a princípium, amely kimondja, hogy az egyházban mindenki követheti a maga lelkiismeretét mindaddig, amíg biztos nem lesz, hogy helytelen léleknek engedett; tehát az igazhitűségét, szabadságát, jóakaratát mindaddig fel kell tételeznünk, amíg valóban be nem bizonyul az ellenkezője, s nem fordítva. Annak megítélése, hogy az egyes esetekben ez a bizonyíték megvan-e, a hivatal feladata és nem magáé a meg- rtélté, akkor a hivatalnak szent kötelessége — s eszerint kell számot adnia az ítélet napján —, hogy maga vizsgálja meg alázatosan és önkritikusan, hogy fennáll-e ez a bizonyíték, s ne ítéljen elsietetten, önfejűén, saját lelkének és csupán a maga adományának a mértéke szerint. A türelem, a tolerancia: engedi a másik embert cselekedni, amíg nincs teljesen bizonyítva cselekvésének helytelensége (és nem fordítva: eltiltani minden egyéni megmozdulást, amíg formálisan nincs bizonyítva annak jogossága, s a bizonyítás az alattvaló kövelessége): ezek specifikusan egyházi erények, amelyek az egyháznak, — amely nem totalitárius rendszer —, a lényegéből fakadnak, és feltételei annak, hogy a Lélek ki ne oltassék. „Bennünk is ott van Krisztus Lelke” Keresztény erény, és nem az egyházi hivatallal szembeni nemtörődömség, ha ezeket az erényeket feltételezzük az egyházi életben, és eszerint cselekszünk. Fel szabad tételezni az egyházban az elkerülhetetlen antagonizmust, mert ez az Isten akarata szerint az egyház lényegével együtt van adva. Nincs szükségünk tehát mindenhez kifejezett pozitív egyetértésre az egyházi hivatal oldaláról, hogy kimondhassuk: Bennünk is ott van Krisztus Lelke. Ha valaki az elmondottakból azt a következtetést vonná le: tehát mindent meg kell engedni az egyházban, hadd menjen; hogy tulajdonképpen senki se veheti magának a bátorságot ahhoz, hogy ellenálljon az egyházban megjelenő valamely tendenciának, hogy óvjon tőle, hogy igazi és komoly küzdelemre hívja ki, akkor az félreértette a mondottakat. Mert ez a felfogás éppenséggel tagadná azt, hogy a különböző irányzatok, tendenciák és karizmák, amikor valódiak, valóban az egy egyházon belül alakulnak ki, tehát valóban meg kell tapasztalnak a többieknek az ellensúlyát. Azt állítaná továbbá, hogy az egyházban nem léphet fel más tendencia, csak a Lélek ajándéka onnan felülről. Ez azonban nem igaz. Ilyen apriori immunitása van a világ szellemétől való fertőzéssel szemben mind a hívek összességének, mind pedig a hivatalviselőknek. Tehát meg kell lennie bennünk a bátorságnak, amely lehet éppenséggel az egyház egy bizonyos tagjának kölcsönzött adomány, karizma, hogy nemet mondjunk az egyházban, hogy szembeszálljunk bizonyos irányzatokkal és szellemekkel, mégpedig már akkor, amikor magát a hivatalt még nem riasztották, mert hiszen éppen ez a „nem” lehet az az eszköz, amely működésbe hozza a hivatalt. De éppen ehhez az egyházban lévő antagonizmushoz, az adományok és karizmák, a feladatok és funkciók valódi pluralizmusához való bátorság veszi el a mérgét a különféle tendenciák egyházon belül is mindig elkerülhetetlen harcának, s a szeretet küzdelmévé teszi azt. Fölszabadítja a Lelket, amelyet egyébként kioltana. Annak, hogy az egyházban a Lélek ki ne oltassék, további feltételei közé tartozik az a meggyőződés, hogy az egyházban — fent és lent — nem csupán olyan indítások vannak és lehetnek, amelyeket szükségképpen egy magasabb hivatalos fórum hoz mozgásba ahhoz, hogy legitimek legyenek. Az egyházi hivatalnak nem szabad 38
