Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Tarjányi Zoltán: Introibo ad altare Dei (Gondolatok a kispapi engedelmességről)
püspökének és az ő mindenkori utódának. Ezzel vállalják, hogy — bárhová is küldi őket a főpásztor — mindent megtesznek a hívek megszentelődéséért a Krisztustól kapott hatalmukhoz való állandó belső fölzárkózással. Erre a végleges „szerepre" készíti fel a szeminárium a papnövendékeket. A papi értékeket hordozó életrend áldozatos követése megtisztítja és megérleli teljes valójukat, képessé teszi azt a teljes önátadásra. Az engedelmességi életforma megneveli jellemüket és megnöveli hitüket, így jutnak el a teljes életáldozat vállalásával Isten fiainak szabadáságra. Ezt az eszményt, mely egyben követelményrendszer is, az elöljárónak a fokozatosság pedagóiai elvével kell védenie: egy ötödévestől az érettség nagyobb fokát „vasalja be" mint egy másodévestől, de igyekeznie kell segíteni a konfliktusok megoldásában, a megtorpanásokból való kilábalásban is. A szeminarista saját talentumait, saját karakterét, saját személyiségét nemesíti Krisztus szolgálatára (ahogyan borból is a rizlingtől a hárslevelűig, nagyon sok fajta van). De egy objektív érettségi szintet (a fajborrá válást) a szenteléskor meg kell követelni, hogy az illető a püspök jó munkatársa legyen, hogy együtt tudjon működni kollégáival, hogy képes legyen a közösség Isten felé vezetésére. Szentelés után pedig ápolni kell a kialakult lelkületet, sőt fejlődnie kell benne (ahogyan az óbor tisztább, érettebb és értékesebb, mint az újbor, ha kezelik). Úgy kell haladni a hivatás megélésében, hogy 10 éves papként mélyebb legyen a buzgósága, 20 éves papként jobban átélje és átadja a krisztusi igazságot, 30 éves papként pedig jobban lássa és láttassa az Eucharisztia titkát, stb., mint újmisésként. Kiválasztottsága, kenyérosztó-családfői szerepe, ha virrasztó lelkülettel él, nem tölti el gőggel: számtalanszor fogja tapasztalni, hogy akiknek prédikál, okosabbak nála; akiket feloldoz, az életszentség nagyobb fokán vannak, mint ő; s hogy az átlagos tisztességű papi életet is sokszor csak hősies áldozatvállalással lehet élni. De a pap tudja, hogy ezt a szerepet be kell töltenie, hogy hivatása lelkipásztori sikereitől függetlenül, önérték. Isten őt, a méltatlant hívta meg Isten és ember szövetségének, kiengesztelőd ésé- nek szolgálatára (2Kor 5,19), s ruházta fel hatalmakkal. A papi hivatás egyik legnagyobb segítője az, hogy a papságra készülőket a hívek mérhetetlen szeretete, imádsága és áldozata veszi körül. Az engedelmes Krisztus szoros követői akkor viszonozzák mindezt a közösségnek, ha azzal a lelkülettel lépnek Isten oltárához, hogy egyek akarnak lenni Krisztussal (2Kor 11,2—3), és az egyetemes egyházzal (Ef 5,23—24), a helyi közösséggel, az aktuálisan rájuk bízottakkal (lKor 6,15—17). Akkor megélik hivatásukat, s megkapják az Istenhez tartozás örök lelki ifjúságot adó ajándékát is. Irodalom: Cheoigmrd: La doctrine spirituelle de l'Evangile, Paris, Cerf, 1973. — Congar: Le sacendoce du Nouveau Testament, Paris, Cerf, 1968. — Dubarle: Un nouveau style d'obéissance, La Vie Spirituelle, 1968/n. — Goffi: Obéissance, in: Dictionnaire de la vie spirituelle, Paris, Cerf, 1983. — jaajuemont: Autorité et obéissance selon l'Écriture, La Vie spirituelle, 1968/n. — A központi Papnevelő Intézet háziszabálya 1969. — Mihály fi: A papnevelés története és elmélete I—H Budapest, Szit, 1986. — Op- tatam totius, és Presbyterorum ordinis: a II. Vatikáni zsinat határozatai a papnevelésről és a papi életről. — Tillard: Aux sources de l'obéissance religieuse, Nouvelle Revue Théologique, 1976/VH. 256
