Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Barsi Balázs: Jézus belső keresztútja
A mondat nem lehet Húsvét utáni mondat, amelyet az apostoli hagyomány fogalmazott meg, mert hiányzik belőle a lényeg: a halál értelme, miértje. Nem a passió szókészletéből merít. A Jézus korabeli rabbinikus szókincsben két dolgot jelenthet, hogy valaki az emberek kezére adatik: vagy bűnös, akit meg kell büntetni, vagy pedig az Igaz, aki kiszolgáltatik. Ez utóbbi értelemben két helyen fordul elő az ószövetségi Szentírásban: az íz 53,2 Ebed Jahvéról szól, aki más bűneiért viseli a szenvedést, és Dániel könyvének 7. fejezete említi az Emberfiát, aki egy időre a bűnösök kezére adatik. De ennek értelmét a szent író nem mondja, nem tudja. — Itt az evangéliumban ősi arámizmussal állunk szemben: a szenvedő szerkezet Isten cselekvését jelöli. De mi ennek a teológiai értelme? Az Emberfia rímet Jézus Péternek a Fülöp-Cezáriában tett hitvallása után használja, mindenütt, ahol szenvedéséről beszél. Az eszkatont idéző szó ez, mellyel Jézus érzékelteti, hogy az ő élete az eszkaton része. Harmadik személyben beszél, mégpedig nem úgy, ahogy Dániel könyve említi: nem dicsőséges alakként, hanem mint akinek szenvednie kell a dicsőség előtt. Mindez az apostoli igehirdetésből szinte teljesen hiányzik! Jézus abban a helyzetben, amikor ezt a mondatot mondja, már lemondott egy kudarc nélkül megvalósuló Országról. És ezt a megdöbbentő fordulatot az írásból akarja értelmezni. Az Emberfia és a szenvedő Szolga alakját egyesíti. (Ez magyarázza, hogy az ősegyház az egész passiót a szenvedő Szolga alakjával, a róla szóló énekkel írja meg.) — Jézus értelmezése alkotó és szabad értelmezés. Abból az alapvető szándékból fakad, hogy a rátörő váratlan eseményben felfedezze Isten tervét, és ezáltal beteljesítse az írást. Az idézet azért is biztos, hogy Jézus szájából való, mert az a korabeli zsidó szóhasználat fedezhető fel benne, amely nem szeretett Istenről aktívumban beszélni. Ezzel szemben az ősegyház szinte mindig cselekvőként beszél Istenről, aki feltámasztotta Jézust a halálból. Ahol mégis passzív igealak fordul elő, ott viszont meg van jelölve a szenvedés értelme: „Kiszolgáltattatott bűneinkért" (Róm 4,25). Jézus úgy fogja fel a rá váró szenvedést, mint olyan szükségszerűséget, amit a bűn idéz elő, de amely eseményben Istené lesz az utolsó szó. A nyelvtani passzívum mögött az emberi cselekvést meghaladó Isten húzódik meg. Jézus nagyon is tudja, hogy Isten az élet Istene. Hiszen az Emberfia fogalma összeegyeztethetetlen a végső kudarccal! Ebben a mondatban tehát rejtetten már ott van a feltámadás. Ha Jézus nem lenne egészen biztos Isten szuverén, életet adó, minden emberi bűnt felülmúló akaratában, nem fogadná el a szenvedést és a halált. A szükségszerűség egysíkú, végzetszerű és negatív predestinációként való értelmezésével szemben tudatosítanunk kell magunkban az emberi (és általában minden természetes) okságra szabadon ráboltozódó, egészen más motívumokból fakadó istenatyai okság misztériumát. Az Ószövetség Istene teljességgel felfoghatatlan, abszolút szabad, nincs kiszolgáltatva az emberi szabadságnak, amit ő teremtett. Az igaz, hogy egyfajta fenyegető pszichológiai szükségszerűség fejlődött ki a bűnbeesett emberiség gyakorlatában, amikor mindig kivégezte az ártatlant, Ábeltől Zakariásig. Jézus utal is erre, amikor kortársait vissza akarja tartani az ártatlan ártatlansága által kiváltott agresszivitásból fakadó gyilkosságtól. Tisztában van vele, hogy az ő meggyilkolása a világtörténelem legnagyobb bűne, de az emberek részéről nem szükségszerű. Nagyon vigyáznunk kell arra, hogy ne essünk áldozatul annak az évezredes és annyi bajt okozó tévedésnek, amely összekeveri a filozófiai istenkép elemeit a kinyilatkoztatás tényeivel. Nagy veszélye, hogy Jézus engedelmességét egyfajta egzisztencialista életérzéssel és drámai allűrrel abszurdnak nevezzük, mondván, hogy élete legkritikusabb pontján az Atya magára hagyta. Aki így beszél, saját logikáját keveri bele Isten titkaiba, felelőtlenül mérgez maga körül, és végső soron az egyház ellen támad. A teológia feladata nem az, hogy isteni misztériumokat fejtsen meg, hanem, hogy megmutassa, hol van és mi a misztérium. Azután hagyjon magamra a minden emberi elképzelést felülmúló, végtelen és transzcendens, ugyanakkor abszolút személyes Istennel, aki maga az Abba, hogy imádhassam ót. 211
