Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Gerhartz, Johannes Günter - Gáspár Csaba László (ford.): Demokratizálás az egyházban
2. Egyháztani megközelítés: Szemügyre kell vennünk még egy aspektust, amely nem csekély szerepet játszik az egyházi demokratizálódás alapvető lehetőségének tekintetében. Mert bárki bármit értsen is az egyház demokratizálásán, mindenesetre az egyház — életének és cselekvési módjainak — reformját, mégpedig mélyreható reformját jelenti. így hát jogosan vetődik föl a kérdés: Miként lehetséges az, hogy az egyház reformálható, hogy szüksége van reformokra? Tulajdonképpen megreformálható-e a lényegi dolgokban? Es ha igen, vajon mindenben, vagy csak egyikben-másikban? Ha pedig ez utóbbi az igaz, akkor voltaképpen mi reformálható az egyházban? VeqüY. az egyház reformálható területéhez tartozik-e alkotmány- és tekintélyi szerkezetének demokratizálása? Az egyház — mondja Karl Rahner — „Isten Krisztusban a világhoz intézett önközlésének történelmi és társadalmi jelenléte ... nem pusztán intézmény, amely isteni utasítások szerint intézi az egyes ember üdvözülésének ügyeit, ... hanem,... Isten ezen üdvösségének testszerűsége, Isten jelenléte (nem a jelenlévő Isten, akinek állítása durva eretnekség lenne és az egyház örök kísértése marad).” Ezzel a különbségtétellel, mely szerint az egyház Isten jelenléte és nem a jelenlévő Isten, lényegében már meg is mondtunk mindent. Isten azáltal van jelen, hogy működik egyházában, az egyház pedig benne él az emberiség valóságában; jelen van kinyilatkoztatásának igazságában, igéjének hirdetésében, a szentségek kegyelmi valóságában, az egyház tagjainak valódi emberségében, minden, megváltott Krisztusban megvalósuló egységében, az egyház Krisztus általi alapításában és lényegi formájának kialakításában. Ez az egyház mint Isten jelenléte — nem reformálható és nem is szorul semmi ilyesmire. Az egyház tehát Isten hatékony jelenléte — de nem a jelenvaló Isten maga. Az egyházjitka abban rejlik, hogy Isten emberi közösség által munkálkodik a földön, hogy O és ereje teljes mértekben beletestesül az emberibe, hogy jelenlétéből számunkra semmi sem ragadható meg kötelező érvénnyel, csakis az emberin keresztül, emberi módon. Csak az emberi szó közvetítheti és értelmezheti Isten kinyilatkoztatását, csakis emberi jelek és cselekvések közvetfthetik a kegyelmet, és Krisztus titokzatos teste csak az emberi közösség tonnáiban létezik látható módon. Krisztus teste — Isten Krisztusban való emberréválásának folytatásaként és következményeként — társadalmilag szerveződő közösség. Az egyház emberi mozzanata tehát „bevonja” és áthatja minden isteni mozzanatát. Az egyház, miként a zsinat mondja „egyetlen összetett valóság, mely emberi és isteni elemekből nő össze.” (Lumen gentium, 8). Csakhogy ami emberi, teremtett, mindaz határolt és történelmi, vagyis alávetett az emberi fejlődésnek, korlátozottságnak és esendőségnek, következésképpen képes, sőt egyenesen rászorul a reformra. Nem lehetséges tehát az egyházban tisztán elválasztani a reformra szoruló jelenségeket az isteni érinthetetlen elemektől, s nem lehet azokat egymástól elszakítva egymás mellé állítani. Minden egyházi életmegnyilvánulásban ott van az isteni, a mindenkor szent, túl az ideiglenességen és mindazon, ami reformra szorulhat. Am egyszersmind jelen van az emberi elem is, és vele a fejlődőképesség valamint a szüntelen reform igénye és szüksége. Az isteni „testestől-lelkestől” emberi: Isten maradandó szuverenitása a szüntelenül változó emberit választotta partnerének. Az egyház nem Krisztus egyháza tenne, ha nem lenne mélyrehatóan változás- és fejlődésképes, mert akkor nem lenne teljes és valódi emberi közösség. Ezt az emberi elemet — nevezetesen az egyház társadalmiságát — épp oly komolyan kell venni, mint isteni összetevőjét, minthogy a kettő „egyetlen komplex valóságot alkot”. És éppen itt, az emberi mozzanatnál jelenik meg ennek az — egyháznak mondott — emberi közösségnek a formájára és életmódjára vonatkozó kérdés is, nevezetesen az, hogy lehet-e demokratikus vagy nem, és ha igen, milyen mértékben. Téves volna tehát azt hinni, hogy a pápaság és a Szentszék az apparátusával, a püspöki hivatal, a plébánia, a diakonátus és még sok egyéb a maga napjainkban létező konkrét formájában, a mai tekintélyi szerkezetében közvetlenül isteni intézmé17
