Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 3. szám - FÓRUM - Schellenberger, Bernardin - Bánhegyi B. Miksa (ford.): Hogyan rombolja szét magát az egyház? Őszinte szó a lelkipásztorkodás mai kríziséről
három" lelkipásztornak. Nem három papra gondolok, akik misét, szentségeket és egyházközségi aktivitást kínálnak, hanem a lelkek gondozóira, olyan emberekre, akik a falu minden lakosának a gondját viselik, akik ajtóról ajtóra mennek és osztoznak az emberek életében, örömében és bajában; akik ott vannak a betegek mellett, meglátogatják a magányosokat; akik önzetlenül érdeklődnek az emberek, a gondolkodásuk és a hogylétük iránt; akik diszkrét, nem tolakodó barátsággal egyszerűen ott vannak, akik nem erkölcs-prédikátornak és nem a rossz lelkiismeret feltámaszóinak tartják magukat, és nem is a vasárnapi istentisztelet meg a szentségekhez járulás reklámozóinak, hanem, akik az odafigyelés, a szeretet és a hit magatartásából kiindulva beszélnek az emberekkel. Ezt a falumban szerencsére, hacsak részben is, de meg tudom valósítani —, bár ez a falu már túl nagy az ilyen stílusú lelkipásztorkodáshoz, úgyhogy állandóan az a benyomásom, hogy igen sok embert elhanyagolok. — Azt tapasztaltam, hogy az ilyen jelenlét előtt megnyílnak a kapuk és a szívek. Ha végigmegyek a falun, nem csukott ajtókat látok magam előtt, hanem számtalan sarkig tárt kaput, s mindegyikből kiszól valaki: „Mikor jössz már egyszer hozzánk is?" S a legtöbbjük mellett el kell mennem, nem tudom magamat ugyanis megháromszorozni. Az aratnivaló valóban lehengerlőén sok. Ez tüstént szembeötlik, ha az „aratnivalón" nem a termést, a megfogható eredményt értjük, hanem a ránk váró gyümölcsöző munkát. A hit az életből támad Látogatásaimkor nem egyszer nem is esik szó kifejezetten Istenről és a hitről. Ha túl gyorsan és tolakodóan hozzuk elő ezt a kérdést, az nyomasztóan hat az emberekre, hiszen csak kevésnek van gyakorlata az ilyen beszélgetésben: ezért aztán halkan és finoman becsukják a szívük ajtaját, ha egy pap a jámbor szövegét mondja. „Ennek ezt kell mondani", gondolják, „s mi ebbe úgysem tudunk beleszólni." Az ilyen papok sokszor észre sem veszik, hogy saját világukban köröznek, jószándékú megnyilatkozásaik el sem jutnak a hallgatóig, s az megmarad a saját világszemlélete mellett. Véleményem szerint nem az a fontos, hogy beszájünk Istenről és a hitről, hanem az, hogy ezt a valóságot éljük, és a szavak nélkül tanúskodjunk róla. Ha egy látogatás alkalmával nem is kerül elő semmi vallásos dolog a beszélgetésben, mindenki tudja, hogy ki vagyok, miért jöttem, s hogy miért vagyok itt. Ahelyett, hogy Istennek az ember iránti szimpátiájáról beszélnék, megpróbálom megéreztetni ezt a szimpátiát. Ez nekem annyiban könnyű, hogy valóban szeretem őket. Az eredmény nem az, hogy az emberek csupa lelkesedésből vagy a köteles hála érzéséből kifolyólag vasárnaponként özönlenének hozzám a templomba. Ellenkezőleg: ha valaki úgy gondolná, hogy lelkiismeretfurdalást kellene éreznie amiatt, hogy én olyan barátságos vagyok hozzá, ő meg már ezer éve nem mutatkozott a templomban, lebeszélem róla. A lelkipásztorkodás nem lehet trükk arra, hogy az embereket szelíd nyomással templombajárásra kényszerítsük. A szeretet nem béklyóba ver, hanem szabaddá tesz. Az intenzív lelkipásztorkodás eredménye a következő: közösség, bizalom, megosztott remény és szeretet. Mint a tavirózsa... Ha aztán azok közül, akikkel a hétköznapok során látszólag „csak világi", nem feltűnő módon ünneplem ezt, vasárnap egy páran eljönnek a templomba, és ezt a közösséget, ezt a bizalmat, ezt a megosztott reményt és szeretetet elmélyítjük az Eucharisztiában, azaz a szentségben, akkor kimondjuk a nevét annak a valóságnak, amely egész héten át ott van közöttünk: jézus Krisztus. Megadjuk nekik a tiszteletet, megünnepeljük őt mint a középpontot, és kifejezetten hirdetjük. Azok közül, akik vasárnap nem jönnek, sokan szintén részesei ennek a valóságnak. De még nem tartanak ott, esetleg sosem jutnak el odáig, és — ezt csak Isten tudja — 161
