Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Geffré, Jean Claude - Bánhegyi B. Miksa (ford.): A keresztény hit az indifferentizmus világában
azzal, ami a nyugati társadalom számára magától értetődő volt. Ami a modem ember „hite számára rendelkezésre áll", az megváltozott, azaz a hit valóságainak világa és a tapasztalatunk igazolható realitásainak a világa között mind erősebben érezzük a szakadékot. A hitnek nem kell fideistának lennie azért, mert már nem támaszkodhat a hagyományos racionális feltételekre. A hitnek önmagából kell kimutatnia érthetőségét (intelligibilitását) anélkül, hogy a hit aktusát megelőzően beszélhetnénk már külső hihetőségről. A hit állandóan nyitott az értelem irányában, amely az osztályrészem lesz, és amelyet valahonnan máshonnan kapok. A hit saját belső evidenciája azonban csak azon a titkos ponton tör elő, ahol a szeretetem szabadsága és az Isten szabad, ingyenes ajándéka találkoznak. Az emberi és az isteni akarat ezen szabad cseréjén kívül mindig meg lehet gyanúsítani a hitet azzal, hogy abszurd kockázat vagy pedig csak vágyakozásom mindenhatóságának a kivetítése. A mondottakból a hitnek és a hitetlenségnek minden hívőben egzisztenciális egyidejűségére lehet következtetni. Míg egy olyan teológus számára, amilyen Aquinói Tamás, már a kétely is bűnös volt, az indifferentizmus légkörében megélt hit benső, sőt pozitív momentumának kell tekintenünk a kételyt. „Nehézséget" mondani kevés lenne. Meg kell tartanunk a kétely szót azzal a feltétellel, hogy nem klasszikus teológia morális értelmében vesszük. 3. Sorsunk egyformán Isten távolléte Hogy végigvigyem a vallási indefferentizmus kapcsolódásában megélt hit sajátos változatainak jellemzését, arról szeretnék még szólni, hogy a hívők és nem hívők testvérek abban a közös sorsban, hogy Isten távol van a világtól. Itt átvehetnénk Bonhoeffer eszméjét, amelyben arra figyelmeztet, hogy a mai hívőnek úgy kell vállania ember voltát a világban, mintha Isten nem létezne, „etsi Deus non da- retur" (vö. Canterbury Szent Anzelm). Ennek a szellemi döntésnek a paradoxona abban van, hogy Isten távollétét Isten jelenlétében kell megélni. Feloldja a paradoxont, ha fellazítjuk a lutheri, szigorú értelemben vett „coram Deo"-t. De nem vesszük komolyan a vallás krízisét, ha továbbra is úgy éljük kereszténységünket, mint egy olyan vallást, amely pótolja azt, amire az ember nem képes, vagy kompenzálja elégtelenségeit. Arról van szó, hogy hogyan élem meg imádó alávatettségemet Istennel szemben, amikor az életemben és a világban ennek haszontalanságát tapasztalom napról napra. Éppen ezért helytelen volna, ha a hívő a nem hívővel szemben valami komplexust érezne, mintha ő kevésbé volna igazi ember, kevésbé volna egyedül, amikor magára kell vennie az emberi sorsot. A vallási indifferentizmus jelen történelmi szituációja tehát felszólít bennünket arra, hogy demisztifikáljuk a hitnek azt a felfogását, amely szerint a hit egybeesik a vallás hasznot hozó és biztosítékot nyújtó funkciójával. Én még azt is hozzátenném, hogy felszólítást kaptunk arra is, hogy demisztifikáljuk a hitnek azt a felfogását is, amely egybeesik a tévedhetetlen igazság archaikus igényével. Nyilván visszavágyunk az igazság teljességével azonosított eredetre, s ennek következtében a tannak egy olyan összefoglalásáról álmodozunk, hogy hitünket vándorlás közben, dadogásban éljük meg, s hogy ne tudjunk minden kérdésünkre választ adni. Nem tárta-e föl néhány szerző az „igazság kórtanát", amely egy bizonyos intranzigens katolicizmusnak a sajátja. Megkíséreltem fölvázolni az indifferentizmus légkörében megélt hit tipológiáját. Végül hadd utaljak még arra, hogy a kinyilatkoztatást nem szabad csak a kérdéseinkre kapott válaszként fölfognunk. A kinyilatkoztatás annak a története is, hogy hogyan kérdezi meg az ember Istent. S az Isten ember által történő megkérdezésének a története éppen annyit közöl velünk a hitről, mint az a kinyilatkoztatás, amelyet kizárólag az ember kérdéseire adott válasznak tartanak. A vallási indifferentizmusnak mint a nyugati társadalmak sorsának van legalább annyi előnye, hogy megérteti velünk: túlságosan leegyszerűsítjük a vallási problémát, ha az embert úgy határozzuk meg, mint az Istenre vonatkozó kérdést, Istent pedig mint az ember kérdéseire adott feleletet. 4. Egy Isten, aki engedi magát kiűzni a világból, egészen a keresztig Kortársaink zavaros vallási indifferentizmusa nem csupán a „nagykorú világ" megjelenésével függ össze, amely jelentéktelennek tünteti föl az Isten-kérdést. Táplálkozik ab143
