Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 3. szám - Szennay András: „Jöjjetek és lássatok” (az 1991. január 28-30 között Budapesten megtartott Teológiai Tanulmányi Napok bevezető előadása)
Evangelii nuntiandi kezdetű apostoli buzdítás is. De jaj annak a kisebb-nagyobb közösségnek, mely saját számszerű gyarapodását, netán sajátos — a szót igyekezzünk most pozitív értelemben használni — elit mivoltát jelentősebbnek tartaná, mint azt a tényt, hogy valóban Krisztus nevében gyűlt össze, s küldetése van a „kívülállókhoz" — menjetek és tanítsatok. De ez még kevés. A „jöjjetek és lássatok", a meghívás csak akkor hozhat eredményt, akkor lesz hiteles, ha valóban a közénk érkezett Életről, Igazságról, a köztünk és bennünk élő Szeretetről, azaz Krisztusról ad hírt közel- s távolállóknak. Az Evangelii nuntiandi 15. fejezete világosan tanítja, hogy az egyháznak, az egyes egyházi közösségeknek mindenek előtt önmagukat kell evangelizálniuk. Hitelreméltóan csakis úgy állhatnak a világ elé, hogy állandóan megújulva, megtérve — a szomorúak vigasztalójáról, testi-lelki betegek gyógyítójáról, a bűnösök feloldozójárói, azaz a közénk érkezett Szeretetről, Krisztusról adnak hírt. Ennek érdekében újra és újra meg kell újulniuk, meg kell térniük. Csakis így tudják majd hitelesen és vonzóan Krisztust hirdetni, Krisztus felé, — aki valóban köztük, velük él, aki összegyűjtötte őket — vezetni a kívülállókat. Jöjjetek testvérek és lássátok abból a kegyelmi, szeretetforrásból élő és szolgáló közösséget, mely titeket is Krisztus felé kíván vezetni, őhozzá szeretne csatlakozta mi. Lelkipásztori reflexióink és gyakorlatunk — ez nem magyar betegség vagy hiba, ezzel a problémával világszerte foglalkoznak — túlontúl belterjessé vált. Vajon mikor kezdjük el azt a sok embert, akik — talán még nem is olyan régen — köztünk voltak, velünk éreztek és éltek, de akik már nem jönnek közénk, akiket a hittel összefüggő kérdések már nem, vagy csak alig érdekelnek — újra felkeresni, hívni, meghívni? Jöjjetek és lássátok... És tudjuk-e, merjük-e állítani — remélem, így van és lesz —, hogy azt találják meg köztünk, nálunk, akit szem elől tévesztettek, vagy talán, akit meg sem ismertek: Jézus Krisztust? Talán szokatlanul hangzik a kifejezés: egyre inkább offenzív lelkipásztorkodásra van és lesz szükségünk. Mit értsünk ezen? Olyant, amely keresi, felkeresi a legkülönfélébb úton s módon — személyes beszélgetésekkel, sajtó, elektronikus médiák által — megszólítja az embereket. A magányosokat és családokat, a keresőket, a peremen élőket, az egészen távol állókat vagy messze sodortakat, felnőtteket és fiatalokat, gyermekeket, értelmiségieket és nem tanultakat, egyszerűeket egyaránt. Az elmúlt kb. másfél évtized során némi megelégedéssel írtuk és mondtuk, hogy a vallás, az egyház iránti érdeklődés a fiatal értelmiségieknél ébredőben van. De nem kell-e nyugtalanokká válnunk, ha évek óta szinte csak ennek örvendünk, ezt ismételgetjük. És a többiek? A bányász-fiatalok, a falusi és vidéki alig-alig tanult emberek, itt is elsősorban a fiatalságra gondolok. Érdekli-e ezeket Krisztus és a kereszténység? Egyáltalán mit, mennyit tudnak Istenről, istenhitről, vallásról? Igen, a problémák, melyekkel ma szembe kell néznünk sokfélék, sokrétűek. És mi — püspökök, papok, világiak — aggódva töprengünk, és talán tervezgetünk. Vajon túlléptünk-e már a hagyományos pasztorálteológia elvi, alapvető kérdéseinek felsorakoztatásán? A konkrét embert, korosztályt, műveltségű fiatalt vagy idősebbet szólítjuk-e meg vagy csak úgy nagy általánosságban nézünk szembe az emberekkel, feladatainkkal? Nem kerültünk-e itt vagy ott zsákutcába? Mert veszélyt jelent a múltba merevedett fundamentalizmus csakúgy, mint a kisméretű „lelki melegedő szobákba" való menekvés, netán bezárkózás. Újra csak: Jöjjetek és lássátok... és : menjetek és hirdessétek... Paul M. Zulehner egy közelmúltban megjelent könyvében (Wider die Resignation in der Kirche, Wien 1989.) többek között a sorainkban egyre inkább eluralkodó „Jónás- szindrómáról" ír. Nem válhatunk sem sajnálkozó, megtorpanó rezignáltakká, sem nosztalgikus irreális álmokat kergetőkké. S — úgy gondolom — Zulehnemek igaza van. Sajnos, — és ez már inkább hazai szindróma: sokakat még mindig elsősorban vagy kiemeltebb helyen egyházpolitikai, vagyon-elosztási kérdések érdekelnek (ezek reális, de nem elsőrendű feladatainkkal vannak kapcsolatban), személyi ügyek, olykor mondvacsinált problémák foglalkoztatnak (pl. egyházi funkcionáriusok kinevezése). Hogyan vonzza az ilyen politizáló (vagy ha tetszik „egyházpolitizáló"), személyi ügyekkel, felelőtlen híresztelésekkel elfoglalt egyház a fiatalokat, a keresőket, az Isten után kérdezőket? 134
