Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 3. szám - Szennay András: „Jöjjetek és lássatok” (az 1991. január 28-30 között Budapesten megtartott Teológiai Tanulmányi Napok bevezető előadása)
Jézus Krisztus eljött, hogy békét hirdessen a távolállóknak és a közelieknek. (Ef 2,17) JÖJJETEK ÉS LÁSSÁTOK (Az 1991. január 28-30 között Budapesten megtartott Teológiai Tanulmányi Napok bevezető előadása) Azzal kezdem, amivel — a lényeget tekintve — folytatni és befejezni is szándékozom: A „jöjjetek és lássátok" bibliai felszólítás elválaszthatatlan a „menjetek és hirdessétek" krisztusi parancstól, továbbá az ugyancsak bibliás figyelmeztetéstől: arról ismerjenek fel benneteket, hogy szeretitek egymást. (Csak úgy zárójelben tenném hozzá: e harmadikként említett követelmény — a szeretet, mint az egyházi közösség ismertetőjegye, — nemcsak az elnyomás idején volt érvényben, hanem most, a növekvő szabadság időszakában is.) Természetesen még ezt a három összefüggő, egymáshoz kapcsolódó kijelentést, felszólítást sem szakíthatjuk ki a kinyilatkoztatás egészéből. Ilyen átfogó, nagy összefoglalásra azonban a jelen keretek között nem kerülhet sor. E rövid praemissa után tömören fogalmazva ezt mondhatnám: annak tudatában kell élnünk, hogy a „meghívás egyháza", „a meghívás szeretetközössége" vagyunk. Ez egyben annyit is jelent, mi több, azt a követelményt is feladatként állítja elénk, hogy „kimegyünk a terekre és utcákra", azaz — mai gyakorlatunkban — mint a szeretotközösség tagjai, mint krisztushívők jelen vagyunk az iskolákban, a munkahelyeken, a szabadidő- foglalkozásokon...és még sorolhatnám... — mindig és mindenütt. A fentebb említett, egymástól szét nem szakítható bibliai gondolatokat szeretném kiegészíteni XX1I1. János pápa szavaival, melyeket néhány nappal halála előtt mondott, s melyek — úgy vélem — szorosan kapcsolódnak a fenti szentírási utalásokhoz. „Munkatársaim jelenlétében spontán módon eszembe jut, hogy — ma inkább mint valaha, az elmúlt néhány évszázadban, — arra kell összpontosítani figyelmünket, tetteinket, hogy szolgáljunk az embereknek. Nem csupán katolikus testvéreinknek, hanem mindenkinek. Épp ezért, nemcsak a katolikus egyház tagjainak kell emberi méltóságát és jogait szemünk előtt tartanunk, hanem minden emberét. Szembe kell néznünk az új realitásokkal. Nem az evangélium változott meg, nem, hanem nekünk kell azt — újra átelmélkedve — jobban megértenünk és élnünk." — Azaz: újra és újra szolgálatra kell vállalkoznunk. Nemcsak befelé kell tekintenünk, nemcsak sorainkat kell rendeznünk (természetesen erre nekünk ma igen nagy szükségünk van), nemcsak a keresztény közösségi szellemet kell elmélyítenünk, a közösség életerejét kell fokoznunk, nemcsak a közelebb vagy távolabb álló s élő megkereszteltekhez van küldetésünk, hanem korunk szerencsétlen, agnosztikus, üjpogány világához, annak minden emberéhez is. Jól tudom, hogy az élő Krisztus-közösség fontossága mérhetetlenül nagy. Azt is tudom, hogy az ilyen közösségeknek sajátos vonzásuk is van. De Isten mentsen meg minden kisebb vagy nagyobb közösséget attól a veszedelmes belterjes szemlélettől, mely csak önmagát, szám szerint olykor nagyon csekély önmagát tekintené, építené, ugyanakkor szavával, tetteivel nem válnék Krisztust hirdető, a szeretet cselekedeteit kifelé is egyre intenzívebben gyakorló, valóban „meghívó" közösséggé. Félre ne értsük. A hozzánk, felénk oly gyakran érkező felszólítás — ki tudná megmondani, vajon ez a közelebb vagy egészen távolállók segélykiáltása-e, vagy esetleg csak többeknek, sokaknak provokációja? —, hogy „valljunk végre színt", vegyünk sokkal nagyobb mértékben részt a társadalmi-politikai életben, gyarapítsuk szervezett intézményeinket, — vajon többet jelentenek-e, mint szereplés vágy at, új társadalmi pozíciók keresését? Feladatunkat tisztán kell látnunk: Az evangéliumot, annak életformáló értékeit kell 132
