Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Blanckenstein Miklós - Kozma Imre - Széll Margit (kész.): Bűntudat - Bűnbánat - Konfliktusok: a gyónásról és a lelkivezetésről
BŰNTUDAT—BŰNBÁNAT—KONFLIKTUSOK Két különböző típusú lelkivezetővel készült riport BLANCKENSTEIN MIKLÓS lelkészt, az Országos Lelkipásztori Intézet főtitkárát kérdeztem elsőként, aki évtizezedek során alakította ki egyházközségi csoportjait a különböző korosztályok, de főleg a fiatalok számára. Nem először járom meg az egyszerű, ferencvárosi bérház lépcsőit, hogy a zárt folyosóajtón becsöngessek. Ez a szűk terület a lelkészség „birodalma", ahol annyian megfordulnak. Miklós atya vidáman fogad egyetlen kis szobájában. A polcokon gyakorlati, főleg magyar nyelvű egyházi könyvek. A külvilágot egy aprócska „minitévé" képviseli. A szoba közepén nagy asztalon illatos, erős tea, és mellé házi süteménnyel kínálja az érkezőket. Ideje pontosan beosztott. Bár, mint az impulzív egyéniségek általában, a dolgokat rendezetten pörgeti előre —> de a másik pillanatban már békét, csendet teremt, — és odaadóan figyel. Amint a TEOLÓGIA 2. számának témáját és a neki szánt kérdéseimet körvonalazom, — már rendezi gondolatait: Ebben a 90—91-es tanévben itt, a budapesti Örökimádás-templomban négyféle kate- kézissel vagyok megbízva: felnőtt ifjúsági katekézissel, vezetek egy katekumenképzőt felnőtteknek, hittankurzust középiskolásoknak és külön egyet fiatal családok számára. Mivel a hittankurzusoknak nemcsak oktatás a célja, hanem a keresztény életre nevelés is, ezért állandó feladatom az imaélet és a bűnbánati élet elmélyítése. Kötetlenebb lelkészségi beosztásom lehetségessé teszi, hogy munkámat viszonylag szabadon szervezhetem. Heti két napon reggel 9-től délután 5-ig fogadhatom az engem keresőket. Ez „egy óra — egy ember" alapon, előre megbeszélt idő szerint történik. A felkeresők egy része klasszikus lelki beszélgetést igényel, majd elvégzi szentgyónását, és esetleg további életirányítást kér. — Közben körülnézek, hogyan is történhet itt egy gyónás... Tekintetemből megérti és máris folytatja. A lelkivezetés esetén a szobámban gyóntatok. Az illető nem térdel le, de ha akarja, megteheti. Nem viselek stólát, bár hordhatnék... Mindez nálam nem elvi kérdés, a gyakorlat hozza magával. A sekrestyében is van gyóntató helyiség, de mivel az utcán körbe kell menni, így nehezebb a templom megközelítése. Minden lelkivezetettemnek azonban felhívom a figyelmét, hogy gyóntatószékben is járuljon a szentséghez. A lelkibeszélgetésre ugyanis csak három-négy havonként kerül sor. Mivel a gyakori gyónás szükséges, ez a váltogatás a mai fiataloknak nem is olyan természetes, így bizonyos önállóságra is serkenti őket. Aki kifejezi, hogy folyamatosan nálam akar gyónni, megadom a gyóntatási beosztásomat. Alapelvként hangsúlyozom a klasszikus bűnbánati gyakorlatot: a rendes gyóntató mellett, legyen időnként rendkívüli gyóntató is, nehogy valami túlzott személyi függőség alakuljon ki. Tehát, mint említettem — paptestvéreimhez hasonlóan — „templomi gyóntatási szolgálatot" is végzek. A vasárnap délelőtt nagyrésze gyóntatással telik el. Egy személyre ilyenkor kevés idő jut, csak rövid buzdítást adhatok. Általában az ilyen templomi gyóntatás — ami még a szentmisék alatt is folyik —, sajnos, igen fárasztó. Mindig ugyanazok a kicsinyes dolgok, vagy önigazolások jönnek elő, ugyanakkor sietni is kell. Ez az állandó feszültség vagy eltompítja, vagy éppen ingerültté teheti a papot, és nem alakul ki „őszinte találkozás". Sokan kifejezetten a „személytelen gyóntatást" igénylik, mivel nem akarnak magukból többet feltárni. Aztán jön a karácsonyi, húsvéti „dömping", az „évi egyszeriek" gyónásai. Itt már nagyon oda kell figyelni! Különösen azokra, akik 30,40, sőt 50 éve nem gyóntak, de valami életforduló miatt most megtérnek az Úrhoz. Az ilyenekhez nagyobb lelkipásztori érzékenységgel és tapintattal kell közelíteni, főleg az első esetben, és hangsúlyoznunk kell Isten irgalmasságát, hogy a foltehetőleg súlyos bűneiket megvallják 115
