Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Baumgartner, Konrad - Bánhegyi B. Miksa (ford.): „Akinek megbocsátjátok a bűneit…” Az egyház mai bűnbocsánati gyakorlatához
SZENTSÉGI BŰNBOCSÁNAT Valahányszor a „bűnbocsánat és kiengesztelődés szentségéről" beszélünk, általában azonnal és kizárólag a búnbánat szentségére gondolunk. Hogy az egyháznak mint egésznek az a küldetése, hogy a kiengesztelődés szentsége, azaz jele és eszköze legyen a világban, ezt igazában csak az 1963. évi római püspöki szinódus — Kiengesztelődés és bűnbánat az egyház küldetésében —, és a rendkívüli Szentév ünneplése tudatosította. Azt szintén csak újonnan ismerték fel, hogy az egyháznak és az egyház minden tagjának alapvető feladata, hogy a mai világban kiengesztelődést és békét teremtsen, ennek minden, a társadalom és az egyház életére vonatkozó következményével együtt. Mert, amint II. János Pál pápa kifejezetten hangsúlyozta a Reconciliatio et paenitentia kezdetű apostoli levelében, „az egyháznak ahhoz, hogy kiengesztelőleg hathasson, önmagán kell kezdenie: kiengesztelt egyháznak kell lennie... Ahhoz, hogy a világnak hatékonyabban hirdethesse és nyújthassa a kiengesztelődést, mind jobban Krisztus tanítványainak a közösségévé kell lennie egyetértve abban, hogy állandóan törekedjék az Úrhoz való megtérésre, s tagjai új emberként éljenek a kiengesztelődés szellemében és valóságában." (9.) Mindebből kérdések vetődnek föl a bűnbocsánat egyházi gyakorlatára vonatkozóan: hogyan kezeli az egyház az elszakadt egyházakat és az egyházi közösségeket, a más vallásokat, de az olyan csoportokat is, amelyekben keresztények lettek a bűnösök; végül fölvetődik az a kérdés is, hogy hogyan kezeli a megtérésre kész bűnösöket, mint például az újraházasodott elváltakat vagy azokat, akik nem házassági életközösségben élnek mint keresztények. Az egyház szavahihetőségének egy másik tesztkérdése az, hogy hogyan bánik azokkal a keresztény testvérekkel, akik életük gyakorlatában vagy az általuk képviselt meggyőződésben nem felelnek meg a hivatalos egyházi nézetnek. Ha érvényesülnie kell is annak a vezérgondolatnak, hogy „az igazságon kívül vagy az igazsággal szemben nem lehetséges sem kiengesztelődés, sem egység" mégis a II. János Pál által is kimondott szabály a mértékadó: „A kétséges dolgokban szabadság, a lényegesekben egység, mindenben szeretet" (uo.). Ez a párbeszédre kész szeretet nem borít egyszerűen fátylat a konfliktusokra, nem teremt .minden áron harmóniát, hanem az evangélium szellemében arra törekszik, hogy a konfliktusokat földerítse és földolgozza. A kiengesztelődés és a bűnbocsánat a szentségek elsődleges tartalma, mégpedig minden szentségé. „Sajátos kegyelmén túlmenően mindegyik a bűnbánat és a kiengesztelődés jele" (u.o. 27.). Az egyházközségi gyakorlatban tulajdonképpen csak a felnőttkeresz- teléssel kapcsolatban lesz közvetlenül világos, hogy az első, igazi szentségi kiengesztelődést a hit és a keresztség teremti meg. Az egyházközség azon tagjainak, akiket már csecsemőkorukban megkereszteltek, éppen az iskoláskorú gyermekek, fiatalkorúak és felnőtt katekumenek beavatásakor átélt katekumen-ünnep teszi érthetővé, hogy a beavatás szentségei a kiengesztelődés és a bűnbocsánat ünneplései. Lényegesen könnyebben követhető a hívek életében az, hogy az Eucharisztia ünneplése a megkereszteltek számára „az emberek Istennel és egymással történő kiengesztelődésé- nek a tetőpontja" (Instrumentum laboris, 33.). Az Eucharisztia ünneplésének és vételének üdvösséges hatása a bűnök bocsánata (Mt 26,28): eltörli a mindannapos bűnöket, és segít elkerülni a súlyos bűnt. Annak a tudata, hogy az Eucharisztia nem csupán dicsőítő áldozat, hanem kérő és engesztelő áldozat is, korunkban sok keresztény embert bátorított föl arra, hogy ne csak közvetlenül a gyónás után járuljon a szentáldozáshoz. Viszont teljes joggal szembe kell helyezkednünk az „önvizsgálat nélkül történő szentáldozással", ha például olyan keresztény testvéreink, akiknek nincsen rendszeres kapcsolata a vasárnapi istentisztelettel, bizonyos alkalmakkor személyes gyónás nélkül szentáldozáshoz járulnak. így tekintve teljes mértékben helyes és szükséges volt, hogy II. János Pál pápa apostoli levelében újra emlékezetünkbe idézze: „Egyetlen keresztény ember sem veheti magához az Eucharisztiát, ha tudatában van súlyos bűnének, hacsak előbb nem kapott Istentől bocsánatot (személyes gyónásban)... Ha valaki szükséghelyzetben van és nem jut el gyóntatóhoz, annak fel kell magában keltenie a tökéletes bánat aktusát" (27.), összekötve azzal az elhatározással, hogy az első lehetséges alkalommal pótolja a bűnvallomást. 111