Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Baumgartner, Konrad - Bánhegyi B. Miksa (ford.): „Akinek megbocsátjátok a bűneit…” Az egyház mai bűnbocsánati gyakorlatához
TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK Konrad Baumgartner „AKINEK MEGBOCSÁTJÁTOK BŰNEIT..." Az egyház mai bűnbocsánati gyakorlatához Az egyház bűnbánati gyakorlatára vonatkozó direktívák — csupán szép szavak? Ismerjük a „megtérés, bűnbánat, kiengesztelődés" témákra vonatkozó teológiai, spirituális és pasztorális tanítást. Hogy állunk azonban azzal a mondattal, hogy a bűnbánatnak, megtérésnek és megújulásnak, amelyet az Úr készségesen ajándékoz nekünk, minden keresztény ember, sőt az egész egyház alapvető magatartásának kell lennie? Hogy állunk ezzel az egyház, az egyházi közösségek, az egyes keresztény emberek gyakorlatában? Tovább adja-e ma az egyház a Krisztusban történő kiengesztelődést? Elfogadjuk-e magát Krisztust és az általa adott kiengesztelődés kegyelmét? Úgy hallgatjuk-e Ót, mint Isten nekünk adott üdvözítő Igéjét? Szeretettel és hálával ragadjuk-e meg Őt mint azt a kezet, amelyet Isten nyújt a bűnösök felé? Elindulunk-e rajta mint olyan úton, amelyen Isten jön felénk? (Vö.: Kiengesztelődési kánon). Igaz-e az, hogy reményünk megvallása egy olyan társadalmat érint, amely igyekszik magát felszabadítani a bűnnek még a gondolatától is? Áll-e az, hogy kortársaink eltévesztették a bűntudathoz vezető utat? Valóban erőt vett-e rajtunk az a titkos ártatlanság-mánia, amely csak másokban fogadja el a bűn létezését, önmagában azonban nem: félretolja, elfojtja, elvitatja? Szükségünk van-e a bűnnek és a bűnös állapotnak egy új tudatosítására? Legalább érintenünk kell ezeket a kérdéseket, mielőtt megnéznénk közelebbről az egyház mai bűnbocsátó gyakorlatát. A BŰN MEGTAPASZTALÁSÁNAK MAI MEGOLDÁSI FORMÁI Aki közelebbről foglalkozik, elméletben és gyakorlatban, azzal a kérdéssel, hogy hogyan kezelik a mai emberek a saját életükben a bűnt és a kudarcot, megállapíthatja: a bűn kezelésének messze több formájával találkozunk, mint azt a lelkipásztorok esetleg gondolják. Mindenképpen uralkodó az az igyekezet, hogy saját erejükből akarnak dűlőre jutni vele: például kompenzációval, amikor megpróbálnak másképpen vagy jobban cselekedni, — a jövőben sokkal barátságosabbak lesznek, — valamilyen nemes célra adakozni fognak, stb. A magukat bűnösnek érző emberek jó része alkalmat keres arra, hogy megbeszélje az ügyet egy olyan emberrel, aki kiérdemli bizalmát, vagy személyes imádságban Isten elé viszik bűnüket, és tőle kérik a megbocsátást. Sokan persze önmaguknak adják meg a bocsánatot: megpróbálnak felejteni, vagy másokra zúdítják negatív érzelmeiket, idegesek és ingerültek. Á megkérdezetteknek csak szűkösen a fele gondol arra a lehetőségre, hogy a gyónásban kérjen bűnbocsánatot. Annyi mindenesetre világos: napjaink embere is megéli, megtapasztalja és megszenvedi önmagán a bűnt, az önmagától, embertársaitól és Istentől való elidegenedést. Legtöbbször azonban valamilyen szekularizált, nem egyházi formában igyekszik vele tisztába jönni. Nem annyira Istent hagyják ki a bűn megtapasztalásából, hanem inkább az lett sokkal problematikusabbá, ahogyan az egyház érti és kezeli a bűn és a bűntudat fogalmának és megoldásának összefüggését. A bűntől való föloldozásnak saját erőnkből végrehajtott különböző formáival szemben, — mint a bűn elfojtása, eltitkolása, kimagyarázása, letagadása vagy csupán felületes „tisztázása", — a bűn keresztény megoldása a hívek közösségében történő kiengesztelődés közvetítésével személyes kapcsolatba hoz bennünket az élő Istennel. A kiengesz109