Teológia - Hittudományi Folyóirat 25. (1991)
1991 / 2. szám - KÖRKÉP - Gründel, Johannes - Szász István (ford.): Bűn - bűnhődés - büntetés
gének túlzott leegyszerűsítése lenne, ha azt egy bűncselekményért való jogos bűnhődés- nek tekintenénk csupán, a bűrhődés pedig csak a rossz megtorlása lenne a rosszal. Amennyiben a vétkes aláveti magát a büntetésnek, sőt, bizonyos körülmények között esetleg ó maga bünteti meg saját magát, úgy öntevékenyen bűnhődik vétkéért. Persze, az ilyesfajta „igazság(önki)szolgáItatás" kétes értékűnek tűnik. A német „Sühne", bűn- hődés szó középfelnémet formája, a „Suone" egyszerre jelent „ítéletet, bíróságot, békét, kiengesztelést". Az ember el akarja kerülni az általa elkövetett jogtalanság miatti isteni bosszút, s ezért azon fáradozik, hogy kiengesztelje a sértett felet. E felfogás szerint a bűn- hődés az, ha valaki magára vesz egy büntetést, terhet vagy szenvedést, hogy ezáltal kiengesztelje Istent és a világot. Ismeretes ilyen abszolút „bűnhődéselmélet", melynek alapján a büntetés értelme a büntetéssel sújtó közösség szemében az, hogy megadja, biztosítsa a bűnhődés lehetőségét a gonosztevő számára. Ilyen büntetést csak akkor szabad kiróni, ha azt a tettes is kéri, és erkölcsi teljesítményével kész megvalósítani. Ámde e bűnhődéselmélet helyessége módfelett kérdéses világi, szekuláris téren, és a büntetés elrettentő vagy javító funkciója is vitatott. Hiszen annak eldöntésénél, vajon büntetés alá eső-e egy tett vagy sem — mint már fentebb jeleztük —> a bűncselekmény társadalmi veszélyessége a mérvadó. A büntetésnek tehát főként az az értelme, hogy védelmet nyújtson az egyénnek és a közösségnek mások bűnös tetteivel szemben. A bűnhődés fogalma azonban polgári értelemben sem korlátozódik pusztán a megtorlásra, hanem a „tettesnek a közösséggel való kiengesztelődését" is jelenti. A közösségnek kötelessége fáradoznia a tettes társadalomba való újrabeilleszkedése érdekében, hiszen nem csupán a tettes egymaga a vétkes; a bűnös cselekedet elkövetésekor meghatározó jelentőségű lehet a környezet és a miliő, amiben a bűnt elkövető él, ugyanúgy élet- története és örökölt tulajdonságai. Ennyiben a vétek súlya másokra is nehezedik. Ámde a keresztény istenképhez hozzátartozik az, hogy Isten nemcsak a büntetés Istene, hanem üdvözítő műve által az irgalmasság Istene is, aki felajánlja az emberi nemnek a kiengesztelődés lehetőségét, s ezáltal a vétek és a bűn megbocsátását. Következésképp az emberi csőd és vétek nem kétségbeejtő átok többé, mert ilyen kiengesztelődés isteni ajándékként valósulhat meg. Nem emberi erőfeszítés-teljesítmény eredménye, hanem kegyelmi adomány. De a kegyelem csak akkor váli hatásossá az emberben, ha engedelmeskedik a megtérésre vonatkozó felszólításnak. Megtérés — az evangélium követelménye „Beteljesedett az idő, és már közel van az Isten országa. Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban!" (Mk 1,15). A Márk-evangélium tudósítása szerint Jézus e szavakkal kezdi meg nyilvános működését Galieában. A „megtérni" (metanoein) nem csupán azt jelenti, amit a profán görögben: újragondolást, értelemváltozást. Ez a jézusi program számára túl kevés lenne. Sokkal inkább az életút gyökeres megváltoztatását követeli, kívánja, mely út ezidáig téves volt. Míg Keresztelő János a megtérésre való felhívását a bűnbánati keresztség követelményével kapcsolja össze, addig Jézus beszédében elsődlegesen nem a keresztelés fontosságát hangsúlyozza, — hiszen az evangéliumnak hinni annyit tesz, mint a Názáretinek hinni és követni őt. A megtérés tehát azt jelenti, hogy az Isten meghirdetett országa átfogja az emberi élet minden területét. Az itt kívánt megtérés evangéliumi értelemben egyszer, de mindenkorra érvényes lett: elfordulás a helytelen úttól a helyes felé. Magában foglalja az embernek a legmélyebb lényegében történő áthangolódását, lelki átformálódást, átalakulást — melyet, kétségtelen, nem az ember maga hoz létre, hanem a kegyelem, azaz a Jézussal elközelgett Isten országa. A megtérés előtti állapot úgy jellemezhető, mint egy olyan élet, amelyben Isten csak mellékes tényező volt, a saját én pedig a fő dolog. Az egész gondolkodás magja és közepe, minden gondolat és törekvés mértéke az ember saját személye. Pál apostol ezt az állapotot a „testi ember" képével írja le, mellyel szembeállítja a „lelki ember" fogalmát, mint a Krisztusban való új élet szimbólumát: „A testi ember bizony testiekre vá96
