Teológia - Hittudományi Folyóirat 24. (1990)
1990 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Schulmeister, Paul - Bánhegyi B. Miksa (ford.): Elalusznak a templomban (Tömegkommunikáció és a hit „marketing”-je)
Még a jó „hit-marketing” sem éri el mindig a címzettet. A népek apostolának, Pálnak a sikere világtörténelem lett, Utódainak azonban nemcsak a szekularizálódás korában kell megküzdeniök a nehézségekkel. Az Apostolok Cselekedeteiből vett idézettel kezdi Jonathan Swift, a „Gulliver” szerzője, s egyben a dublini Szent Patrik dékánja a templomban való alvás ellen mondott korholó szavait. „Sok emberre nincs olyan kábító hatása az ópiumnak, mint a délutáni prédikációnak.” „Azonban,” - kérdezhetjük ma Swifttel - „milyen érvekkel hassunk az alvókra? Milyen eszközöket vessünk be, hogy nyitva tartsuk a szemüket?” A pápa a tájékoztatási eszközökben „a szószék modern, hatékony formáját” látja. Valójában nem azok. Annyiban lehetnének, hogy a készítőik felelősségéhez tartozik, hogy a közvélemény alakítását elősegítsék a releváns erkölcsi és vallási kérdésekben is, ahelyett, hogy - mint általában - ezt a területet nagy ívben elkerüljék. A környezetvédelemről sok adás szól, az élet védelméről kevés. A békéről és a leszerelésről gyakran rendeznek vitát, a házasságról és a családról ritkán. S bizonyos témák (magzatelhajtás, káromkodás) vallási tartalmukat tekintve szinte tabuvá lettek. Azt, hogy a publicisztikának „az igazság és a szabadság szolgálatának” kellene lennie, nem ritkán elfojtják. Bár áll az, amit a „Le Monde” jegyzett meg egyszer a mai diffúz vallásosság láttán: „A katolikusok nem is tudják, hogy milyen fantasztikus lapot tartanak a kezükben.” Mégsem látják meg ezt mindig még maguk a médiák készítői sem. Csak akkor lesz érdekes az egész, ha egy új invesztitúra-harc tör ki egy püspöki szék körül, vagy egy századnyi teológus - kihasználva a Róma-ellenes hátszelet - szólásra emelkedik. Szegénységi bizonyítvány azonban, ha a médiások hivatásos kíváncsisága nem elégséges ahhoz, hogy kevesebbet foglalkozzanak a korszellem tabuzónáival, mint a holnap még félig elrejtett szellemi irányzataival. A keresztények is szívesen csatlakoznak a médiák szidásához. Ki a hibás abban, ha a só ízét veszti? „A médiák, a nihilizmusba csúszó igénytelenségükkel.” Ki a hibás abban, hogy az egyház belső konfliktusainak olyan káros hatása van? „A médiák, a destruktív kritizálgatásukkal.” Már Kierkegaard nem a nappalról, hanem az éjszakáról akarta elnevezni a zsurnalisztákat „nüitisztáknak”: „A zsurnaliszták valójában .éjszakás sofőrök’, de nem viszik el a szemetet éjszaka, pedig ez nyilván tisztességes dolog és jócselekedet volna, hanem nappal hordják be a szemetet.” A médiaszidás egy extrém esete volt ez. De ma sem veszik észre a keresztény emberek a saját maguk megkönnyebbülését szolgáló szidalmak közepette azt a lehetőséget, amit a tömegtájékoztatás nyújt. A deficit már az egyház bázisánál kezdődik: Prédikációk, amelyek talán eljutnak a dobhártyákig, de a szívekig már nem. Egyházközségi lapok: bennfentesek írják bennfenteseknek. Félelem a nyílt eszmecserétől, hajlandóság a szép látszatra. S ahol már semmiképpen sem tagadhatok a konfliktusok, ott sokszor gyalázkodás és gyanúsítgatás a kétezer éves repertoárból. Túlzás? Egyáltalán nem. Van egy sajátosan egyházi félelem a nyilvános diskurzustól. Azonban mivel éppen a „szőr ellen való simogatás”, a szemtelen föllépés, a pökhendiség a médiák elixíre, az egyháznak sokszor nagyon nehéz dolga van. Gravitással „stílusról” és „méltóságról” beszélnek, hogy leplezzék az unalmat. A médiáknak joguk van a „provokálásra” - de ez sok egyházi férfiúnak nem megy a fejébe. Sajnos, hiánycikk a humor, az önmagunkon való nevetés képessége. Elsősorban azoknál, akik abból a képből indulnak ki, hogy az egyház „ostrom alatt álló erőd”, s akik mindenhol ellenséget szimatolnak. Ezek számára a vélemények sokfélesége nagyon könnyen válhat a vélemények mindent relativizáló kásájává. Elengedhetetlen jelenlétünk a nyilvánosságban Mivel a vallás éppen nem magánügy, hanem igenis nagy jelentősége van egy társadalom közéletére, az egynáz nem elégedhet meg azzal, hogy elnéz a mai média-társadalom realitása fölött. Neki magának is „információ-politikát” kell űznie. 72
