Teológia - Hittudományi Folyóirat 24. (1990)
1990 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Paleta Éva: A magányos ember útkeresése
A magányos sokfelé segít. Lelkét olykor beleadja a nem is a saját gyermekeivel való törődésekbe, a szülők segítségére van a nevelésben. De míg a szülő a maga gyermekéért fárad, dolgozik, tehát bizonyos fokig a maga örömére teszi mindezt, a magányos többnyire önzetlenül, csupán szeretetet várva vesz részt e munkában. Ezt a sze- retetet sokszor meg is kapja, de általában ritkábban, mint a szülő a vérszerinti gyermekeitől. Segítséget, áldozatosságát pedig a társadalom majdnem hogy természetesnek veszi. Fontos, sürgető feladata lenne az egyházközségeknek a magányosok pasztoráció- ja. Főleg a családtalan magányosoké. Öregekkel sokhelyütt foglalkoznak, nagyon is dicséretreméltóan. Tobbhelyütt házasokkal is, leginkább fiatalokkal, gyermekekkel, legkevésbé azonban a középkorú magányosokkal, akik a fiatal korból már kinőttek, de még nem öregek. Látszólag talán ők állnak legbiztosabban a lábukon, pedig nekik egyedül kell az élettel megküzdeniük. Gyakran éppen azért maradtak magányosak, mert öreg szüleiket kellett gondozniuk, fenntartaniuk. így lassan eltelt az idő fölöttük. Sokan közönyösen elnéznek fölöttük, vagy úgy vélik: — Boldogul maga is! Hiszen csak magára kell keresnie. Könnyű neki! — Igaz, vannak magányosok, akik jól érzik magukat ebben az állapotban, és sértődötten elhárítanak minden közeledést. Pedig a szeretetet be is kell tudni fogadni. Vádolják őket azzal is, hogy olykor maguk az okai, hogy egyedül maradtak. Rosszul teszi azonban, aki csupán a magánytól akar menekülni a házasságba, vagy abban csak érdekközösséget, testiséget lát. Lelki, szellemi indítékok nélkül a házasság ugyancsak szegényes valami. James F. Finkley atya írja „The Treasured Age” című művében: „Katolikus ember számára nem lenne szabad, hogy a magány problémát okozzon. Tudom, hogy sokan, akik ezt a mondatot olvassák, azt dörmögik magukban, az Atya nem tudja, mit beszél. Higgyenek nekem, minden pap tudja, mit beszél, amikor a magányról szól. Hivatása jelöli ki számára ezt az állapotot felszentelése első napjától fogva. Igaz, napjai telítve lehetnek tevékenységgel, s emberek százaival: mindazonáltal egyedüllétre rendeltetett. Ha szobájába megy és becsukja az ajtót a legforgalmasabb nap után, csupán önmagával találja magát szemben. A papság, gyökeres értelmében véve a fölszentelés, család és barátok néküli emberré tette őket. De a mise, az Oltáriszentség, s rendszeres imaélete által Isten ott van „kéznél”, társulva hozzá a legmagányosabb napokon és a le- güresebb éjszakákon... Megadatott, hogy sokunk számára a magány a jövő, de az teher marad csupán, ha ücsörgünk, rágódunk rajta, nem teszünk ellene semmit, sem szociálisan, sem szellemileg. Istennek nem az a szándéka, hogy az egyedülléttől szenvedjünk. Ami a spirituális részt illeti, alkalmat nyújt arra, hogy közelebb kerüljünk Hozzá, hogy több részünk legyen Belőle életünkben. Ami a szociális részt illeti, alkalom, hogy új barátokkal,találkozzunk, új lelkeket találjunk, új dolgokat csináljunk. A magány gyakori járuléka a csend, amit, ha jól kamatoztatunk, jól kihasználunk, sok pozitívumot hozhatunk ki belőle. — Különös valami a csend. Kézzel nem fogható, mégis van, test nélküli, anyagtalan. A semmiből válik valamivé. A hang halálából születik, s megöli a leghalkabb suttogás is. Zajtól alélttá zúzott tervek élednek benne. Omló, „fekete” humusza a tettnek. Erőt, nyugalmat, életet teremt. Kalkuttai Teréz Anya írja a csendről: „Nagyon nehéz imádkozni, ha valaki nem tudja, hogyan. Meg kell tanulnunk. A legfontosabb a csend. Imádságos lelkek a mély csend lelkei. Nem helyezkedhetünk Isten jelenlétébe anélkül, hogy belső és külső csendbe helyezzük magunkat. Ezért kell hozzászoknunk a lélek, a szem, a nyelv csendjéhez. Isten a csend barátja. Igényeljük, hogy Istenre találjunk, de nem találjuk meg a zajban, az izgalomban. Nézzétek, milyen mély csendben van a természet, nőnek a fák, a virágok, a fű. Nézzétek a csillagokat, a holdat, és a napot, milyen csöndben mozognak. Minél többet kapunk csendes imánkban, annál többet adhatunk tevékeny életünkben. 253
