Teológia - Hittudományi Folyóirat 24. (1990)

1990 / 4. szám - KÖRKÉP - Bán Endre: Kérdések életünk értelméről

Nem véletlen, hogy a Névtelen Alkoholisták 12 lépése (alapelve) így kezdődik: 1.

Beismerjük, hogy tehetetlenek vagyunk az alkohollal szemben, — életünk irányíthatatlanná vált. — 2. Meggyőződtünk arról, hogy csak egy nálunk hatékonyabb Erő képes helyreállítani lelki egészségünket. — 3. Elhatároztuk, akaratunkat és életünket a saját felfogásunk szerinti Isten gondjaira bízzuk.”

Az élet értelme tehát szükségszerűen összefügg a hitteI Emi lettem már, hogy bizonyos értelemben mindnyájan függőségekben élnünk. A mai bonyolult társadalom, az egymásrautaltságok sokfélesége, az összepréselt emberek állandó egymásra hatása nem teszi lehetővé, hogy életünket úgy alaktsuk, mint eképzeljük. A mai ember úgy érzi, sodródk. Egyetlen szabad terünk marad: önmagunk. Az események és dolgok forgatagában az én egyéni hozzáállásom tőlem függ. Illetőleg pontosabban fogalmazva, hogy azt hozom-e ki magamból, amit Isten elgondolt rólam és, aminek alapját adottságaimban megadta.

Legigazibb életcélom önmagam kibontakoztatása Isten terve szerint.

Ez nem jelenti, hogy öncélúvá válók, hiszen mások számára csak úgy tudok ajándék lenni, ha önmagámban értékeket hordozok.

A gyógyuló névtelen alkoholista számára egész életre szóló program az, hogy elismeri alkoholista mivoltát, és életét eszerint alakítja: egy csepp akoholt sem fogyaszt, rendezi az ivás miatt összezilált kapcsolatait családjában; és sohasem érzi letudottnak, teljesítettnek ezt a programot. Mi mindnyájan hasonlóképpen egy életen át eredeti bűnnel terhelt, de megváltott emberek vagyunk. A belénk oltott kegyelem erejében egy életen át haladunk a „mozgólépcsőn felfelé”, Isten irányában. Isten lesz a mi „életterünk”, amelybe belenövünk. A cselekvés, a hozzállás oldaláról közellve mondhatjuk, hogy életünk értelme a szüntelen haladás. Szépen fejezte ki ezt egy fiatal tanárnő kérdőpontjaimra adott válaszában: „Betűnk tehát állandó küzdelem, amelyben azonban az Úr nem hagy magunkra minket... Ilyenformán nem reménytelen ez a földi küzdelem, hatalmas erő pártfogol minket útunkon, csak merjünk minél többször reá hagyatkozni.” — Egy idősebb hívő nem küzdelemről beszél, ő már fáradt a küzdésre, de érzékeli a haladást: .Ahogy az ember öregszik, úgy fordul a gondolata Isten felé. Hisz földi életünk csak egy átmenet, de ezt az ember csak felnőtt fejjel érti meg, amikor látja a tűnő napokat, éveket, akkor döbben rá, hogy mi az élet értelme.”

Üdvösség

Nemcsak vallásos embereknek, kiscsoportok tagjainak tettem fel az élet értelmére vonatkozó kérdést, hanem állami gondozott fiataloknak is. Az idei iskolaévben foglalkoztam egy ilyen csoporttal. Én jártam el az intézetbe, s a kezdeti bizalmatlanság után szívesen jöttek el a számukra adaptált hittanórákra. Koruk 14 évestől felfelé volt, tehát az a korosztály, ami családban felnövő fiataloknál is problémás. „Na, mit gondoltok, miért is élünk?” — kérdeztem tőlük egy alkatommal. Féltem a hallgatástól vagy negatív válaszoktól. Örvendetes meglepetésül a válasz lényegében egy szó volt: „Hogy boldogok legyünk.” (Utána aztán meg lehetett beszélni, hogy mi is a boldogság.) Mindenesetre a vigasztaló számomra az volt, hogy ezeknek a fiataloknak leikéből nem oltotta ki a boldogságvágyat a szüleik részéről tapasztalt szeretetlenség.

Végső célunk valóban nem a küzdés, hanem a boldogság.

Ennek vágyát hordozzuk szívünkben, és ennek előképe csillan fel bizonyos élethelyzetekben, mikor átéljük a beteljesedést, a „megérkezettséget”. Ezt látjuk sugározni sokszor a kisbabákon, amikor már kontaktusba tudnak kerülni az őket körülvevő világgal, és látszik rajtuk, hogy „élvezik az életet”. Ez jelentkezik sokszor az új szakaszt kezdő kisgyerekeken: „már ovis vagyok, — már iskolás vagyok,,. Még érettebb formában jelenik meg az igazi szerelemből házasodó fiataloknál. Már nem kell küzdeniük egymás szerelméért, már célba értek. „De szép az élet!” — olvasható le arcukról.

Földi életünkben ezek csak átmeneti időszakok, elővételezései a beteljesedésnek.

226