Teológia - Hittudományi Folyóirat 24. (1990)
1990 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Cabra, Pier Giordano - Bánhegyi B. Miksa (ford.): A boldogság kihívása - a szerzetesség válasza
meg szemében legtöbbször csak üres szavak. Ez azonban azt is jelenti, hogy újonnan és valóságosan meg kell tanulnunk, hogy mi a kontempláció, hogy milyen eszközöket kell alkalmazni, s hogy csupán az imaélet tesz bennünket alkalmassá arra, hogy Istenbe vetett bizalommal hordozzuk a mindennapi élet terheit. 2. Szolgálat. Ez tradíciónk egy másik gazdagsága. Szentjeink a szolgálatban valósították meg magukat, abban voltak kiválóak. „Aki szereti az életét, elveszíti azt, aki elveszíti az életét, megnyeri azt” (Mt). Az valósítja meg önmagát, aki nem keresi az önmegvalósítást. Az találja meg önmagát, aki testvérei javát keresi. Az a boldog, aki másokat akar boldoggá tenni. Az önátadás nagy eszméi mozgatják meg az ember legjobb erőit nagy tervek megvalósításához, és életéből valami nagyot, hasznosat és maradandót formálnak. Ha intézményeinknek a korunk követelményeihez való alkalmazása ezekben az években küldetésünk elhomályosodásához vezetett, viszont az intézményekből jelentős lelki vállalatokat csinált, ez nem jelentheti azt, hogy a szerzetesség meg tudna lenni a nagylelkű önátadás, a legelső frontvonalban történő bevetés nélkül. Ha úgy élünk, hogy nem vetjük be az önátadás képességeit, az nem elégít ki, csak elégedetlenséget hagy maga után. Az óvatos fékezés nem csökkentheti a szolgálatra való készséget, sem pedig a küldetésünknek és a mai időknek jobban megfelelő új feladatok keresésének a bátorságát. A szerzetesi életeszmény a legjobban a nagylelkű szolgálatban, a nagy eseményekben, az új és bátor missziókban valósul meg. Ha azonban a szolgálatot vidám lelkű egyéneknek kell teljesíteniük, akkor az is igaz, hogy a szolgálat mikéntje befolyással van a személy hogylétére. Ezért nagy kérdőjeleket kell tennünk az olyan művek mellé, amelyek a munka túlértékelésére csábítanak. Ezek a magatartásmódok ma már nem képesek jelként hatni, nem vonzóak a fiatalok előtt, és sok szerzetes számára sem jelentenek teljessé tevő eszményt. 3. Várakozás. A szerzetesség - természetének megfelelően - ma is kereszténység eszkatologikus dimenzióját kell hogy mutassa. E nélkül, a jövőben való lehorgonyzás nélkül-arcunkkal az Úr felé-elképzelhetetlen a keresztény boldogság. Boldogságunk a zarándok boldogsága, aki tudja, hogy közel van a cél, aki tudja, hogy a több és a jobb még ezután jön, aki ismeri annak rendkívül magasztos voltát, ami rá vár. Az az ember ő, aki ismeri a megvalósult üdvösséget és már látja is. Annak a boldogsága ez, aki ismeri az idő és örökkévalóság, a szorongattatások rövidsége és a remélt javak közelsége, az átmeneti emberi valóságok és az Úr fölfoghatatlan ígéreteinek a magasztos volta között való tartózkodást. A világ a jelen fogságában él, mintha az Isten-ígérte jövő irreleváns volna. A szerzetesség számára a jövő áll az első helyen, azt tartja szeme előtt, azt várja, abban reménykedik, az a jelen vonatkozási pontja és támasza. így él a szerzetesség napról napra, éjszakáról éjszakára a vigasztalás napsütésében és a megpróbáltatás éjszakájában az Úr napját várva. És így mutatja meg világunknak, hogy az el nem múló élet felváltja a mulandót, hogy az otthon felváltja a száműzetést, s Isten Országa teszi lehetővé számunkra, hogy ne hagyjuk magunkat elcsábítani evilág fejedelmeitől. Ha elernyed ez az eszkatologikus feszültség, akkor nagyobbak lesznek a jelen terhek, elkeserítenek a nehézségek, föld alá kerül az öröm, és életünk reménytelen, magányos vándorlás lesz. A szerzetesség feladata ezzel szemben az, hogy tanúságot tegyen arról, hogy a várakozásban élő keresztény ember már előre élvezi a mennyországot. Ez ad a léleknek örömet, felemelkedést, valami ittasságot, a hitben való ittasságot, amit a hagyomány „józan ittasságnak” nevez. Az evilágra vetett világos tekintet, az Istenre való vágyakozás, az atyai házra való várakozás táplálja ezt a „józan ittasságot”, amely a mi társadalmunk számára is kihívás, mert a világ csak az evilági javak fogyasztásának felületes és kiábrándító ittasságában részegül meg. A keresztény várakozást elsősorban a liturgia eleven és vitális ünneplése biztosítja. Utunk számára szükségünk van „magasztos” pillanatokra, Isten visszasugárzó szépségének élményére, amely a remélt boldogság előzetes megtapasztalása. A szeretettel megformált ünneplés részleges elővételezése a jövendő világnak, mert a végérvényesre irányul. Az ünneplés, az ünnepek újra történő felfedezése nevel bennünket arra, hogy meglássuk a jövőt, az otthont, ahol majd örökké dicsérjük az Urat. 16
