Teológia - Hittudományi Folyóirat 24. (1990)

1990 / 3. szám - HUSZONÖT ÉVE ZÁRULT A II. VATIKÁNI ZSINAT - Cserháti József: Hogyan él bennem a II. Vatikáni zsinat

Ma is meggyőződésem, hogy a zsinat legfontosabb vívmánya az volt, hogy az egyházat mint a keresztény közösség földi megvalósulását, mint az Isten országának térben és időben való megjelenését tudta elénk varázsolni. Mindezek nem voltak ismeretlen, csak elfelejtett tanok, hiszen már ott szerepeltek a szentatyák írásaiban. Az új most az lett, hogy a régi igazságok modern megfogalmazásban újra élni kezdtek bennünk.

Az egyház új társadalmi megközelítésének módszere a szentségi szemlélet alkalmazása lett. Ezen nem egy „nyolcadik szentség” fogalmának bevezetését kell értenünk, mert ilyen nincsen: csak újból fel kellett hívni a figyelmet arra, hogy az egyház szentségi struktúra szerint épült fel. A szentség jel és eszköz: a Krisztustól rendelt kegyelmi rend jele, de egyúttal az az eszköz, amely a jelet, a kegyelmet közvetíti is. Az egyház a maga egészében is üdvösségi jel. Ezért mondta a zsinat már az Egyházról szóló tanítás első fejezetének első pontjában: az egyház az embereknek Istennel és egymás közötti egyesülésének „sacramentuma”, vagyis jele és eszköze. Ezért az egyház az üdvösség „általános” szentsége, így is mondhatnék „alapszentség'’, amely maga teljesíti azt, amit a hét szentség együttesen szétteregetve eszközölni kíván: az emberek vallásos egyesítését Istennel és a testvériség kiegészítését egymás között. Nagyon egyszerűnek hangzik e megállapítás, de igen mély és a legalapvetőbb valóságot érinti: az isteni emberrélevés valóságát és ennek kiterjesztését.

A zsinati határozatok között igen nagy jelentőségű lett a döntés, hogy az egyház élén a kezdetnél Péter és az apostolok együtt álltak, így mai is együtt áll egymás mellett a pápa és a püspökök testületé. Az I. Vatikáni zsinat kimondotta a pápa tévedhetetlenségét, az egész egyház fölötti legfőbb joghatósági hatalmát. A mostani zsinat helyrebillentette az egyensúlyt annak kimondásával, hogy a püspök az egyházmegyéjében teljes joghatósággal rendelkezik, továbbá, hogy a püspökök, amikor ünnepélyesen együtt vannak az ún. ökuménikus vagy egyetemes zsinaton, akkor a püspökök a pápa mellett az egyházi törvényhozásnak és végrehajtásnak szintén legfőbb szervei, de sohasem külön, hanem mindig együttesen egymás között és együttesen a pápával.

Figyelemreméltó a zsinatnak ama eredménye is, hogy hosszú vita és véleménycsere után megfogalmazta a vallásszabadságról szóló nyilatkozatot, vagyis, hogy az ember lelkiismereti döntésében nem köteles elfogadni Isten valóságát, az isteni kinyilatkoztatást, az Isten törvényét sem. Azelőtt nem mertünk ilyent állítani, azt vallottuk, hogy az ember Isten előtt nem lehet szabad. Most sem mondtuk azt, hogy független az Istentől, de lelkiismereti szabadságának birtokában ellene tud mondani Istennek, szembe helyezkedhet vele. Hogy ez jogos vagy nem jogos, a kérdés lényege ez; de ha valaki nem hisz, nem tud hinni Istenben, nincs morálisan kötelezve, hogy alávesse magát Isten akaratának. Ez a legmodernebb egyházi megfogalmazása az emberi szabadságnak.

Ezzel egyszersmind újat és lényegeset jelentett ki a zsinat a felekezetek találkozásának fontosságáról, szükségességéről. A római katolikus egyház ökuménikus magatartásának, e gyakorlat újjáfogalmazásának és további fejlődésének alapjait a zsinat előtti hosszas érintkezés, kapcsolatteremtés nyitotta meg, melynek elindítója, mozgatója a híres P. Bea volt, aki az „Institutum Biblicum” a Szentírástani Pápai Intézet rektora volt római időnk alatt. Rendkívül képzett, mélygondolkodású ember volt, aki pontosan látta, milyen sebeket kell begyógyítani, hogy maga a kereszténység mint egész is, meg tudjon gyógyulni. Ennek feltétele volt, hogy a keresztény testvérek próbálják áthidalni a gátakat, a szakadékokat, amelyeket a századok folyamán előítéletek, téves véleményezések mélyítettek ki közöttünk. P. Bea ökumenikus munkáját a pápa a bíbo- rosi rang adományozásával jutalmazta.

189