Teológia - Hittudományi Folyóirat 24. (1990)

1990 / 3. szám - HUSZONÖT ÉVE ZÁRULT A II. VATIKÁNI ZSINAT - Cserháti József: Hogyan él bennem a II. Vatikáni zsinat

Ma is meggyőződésem, hogy a zsinat legfontosabb vívmánya az volt, hogy az egy­házat mint a keresztény közösség földi megvalósulását, mint az Isten országának tér­ben és időben való megjelenését tudta elénk varázsolni. Mindezek nem voltak isme­retlen, csak elfelejtett tanok, hiszen már ott szerepeltek a szentatyák írásaiban. Az új most az lett, hogy a régi igazságok modern megfogalmazásban újra élni kezdtek ben­nünk. Az egyház új társadalmi megközelítésének módszere a szentségi szemlélet alkal­mazása lett. Ezen nem egy „nyolcadik szentség” fogalmának bevezetését kell érte­nünk, mert ilyen nincsen: csak újból fel kellett hívni a figyelmet arra, hogy az egyház szentségi struktúra szerint épült fel. A szentség jel és eszköz: a Krisztustól rendelt ke­gyelmi rend jele, de egyúttal az az eszköz, amely a jelet, a kegyelmet közvetíti is. Az egyház a maga egészében is üdvösségi jel. Ezért mondta a zsinat már az Egyházról szóló tanítás első fejezetének első pontjában: az egyház az embereknek Istennel és egymás közötti egyesülésének „sacramentuma”, vagyis jele és eszköze. Ezért az egy­ház az üdvösség „általános” szentsége, így is mondhatnék „alapszentség'’, amely ma­ga teljesíti azt, amit a hét szentség együttesen szétteregetve eszközölni kíván: az em­berek vallásos egyesítését Istennel és a testvériség kiegészítését egymás között. Na­gyon egyszerűnek hangzik e megállapítás, de igen mély és a legalapvetőbb valóságot érinti: az isteni emberrélevés valóságát és ennek kiterjesztését. A zsinati határozatok között igen nagy jelentőségű lett a döntés, hogy az egyház élén a kezdetnél Péter és az apostolok együtt álltak, így mai is együtt áll egymás mel­lett a pápa és a püspökök testületé. Az I. Vatikáni zsinat kimondotta a pápa tévedhe­tetlenségét, az egész egyház fölötti legfőbb joghatósági hatalmát. A mostani zsinat helyrebillentette az egyensúlyt annak kimondásával, hogy a püspök az egyházmegyé­jében teljes joghatósággal rendelkezik, továbbá, hogy a püspökök, amikor ünnepélye­sen együtt vannak az ún. ökuménikus vagy egyetemes zsinaton, akkor a püspökök a pápa mellett az egyházi törvényhozásnak és végrehajtásnak szintén legfőbb szervei, de sohasem külön, hanem mindig együttesen egymás között és együttesen a pápával. Figyelemreméltó a zsinatnak ama eredménye is, hogy hosszú vita és véleménycse­re után megfogalmazta a vallásszabadságról szóló nyilatkozatot, vagyis, hogy az em­ber lelkiismereti döntésében nem köteles elfogadni Isten valóságát, az isteni kinyilat­koztatást, az Isten törvényét sem. Azelőtt nem mertünk ilyent állítani, azt vallottuk, hogy az ember Isten előtt nem lehet szabad. Most sem mondtuk azt, hogy független az Istentől, de lelkiismereti szabadságának birtokában ellene tud mondani Istennek, szembe helyezkedhet vele. Hogy ez jogos vagy nem jogos, a kérdés lényege ez; de ha valaki nem hisz, nem tud hinni Istenben, nincs morálisan kötelezve, hogy alávesse magát Isten akaratának. Ez a legmodernebb egyházi megfogalmazása az emberi sza­badságnak. Ezzel egyszersmind újat és lényegeset jelentett ki a zsinat a felekezetek találkozá­sának fontosságáról, szükségességéről. A római katolikus egyház ökuménikus maga­tartásának, e gyakorlat újjáfogalmazásának és további fejlődésének alapjait a zsinat előtti hosszas érintkezés, kapcsolatteremtés nyitotta meg, melynek elindítója, mozga­tója a híres P. Bea volt, aki az „Institutum Biblicum” a Szentírástani Pápai Intézet rek­tora volt római időnk alatt. Rendkívül képzett, mélygondolkodású ember volt, aki pon­tosan látta, milyen sebeket kell begyógyítani, hogy maga a kereszténység mint egész is, meg tudjon gyógyulni. Ennek feltétele volt, hogy a keresztény testvérek próbálják áthidalni a gátakat, a szakadékokat, amelyeket a századok folyamán előítéletek, téves véleményezések mélyítettek ki közöttünk. P. Bea ökumenikus munkáját a pápa a bíbo- rosi rang adományozásával jutalmazta. 189

Next

/
Oldalképek
Tartalom