Teológia - Hittudományi Folyóirat 24. (1990)
1990 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Brückner Ákos Előd: „Aki tornyot akar építeni...” (Lk 14,28)
TEOLÓGIAI —LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK „AKI TORNYOT AKAR ÉPÍTENI...” Amikor kiderült, hogy a Teológiai Tanulmányi Napok szervezője idén az Országos Lelkipásztori Intézetet (OLI-t) hívja meg „súgónak” a sorozat XV. ankétjának közös megtervezéséhez, szinte sugallatként ez az evangéliumi kép villant fel bennünk. Igaz, hazánkban ma talán nem a szó szerint vett toronyépítés a pasztoráció legsürgősebb feladata... Mégis, alig vitatható, hogy jelre, életjelre, messzire tekintő és távolról látható vonatkozási rendszerekre van szüksége egyházunknak. Mégpedig olyan jelekre „tornyokra”, amelyek nemcsak meghívnak, de otthont is nyújtanak (Jézus itteni hasonlata eredeti értelmében). Nem elég nagy fénnyel, harangzúgással szentségközvetítő ünnepeket rendeznünk, hanem a megkeresztelteket, a megbérmáltakat, a házasságot kötött párokat le is kell telepítenünk az egyház bensőséges, hiteles otthonosságában, közösségében. (Ezt a begyökereztető, a szentségvétel titkában továbbnevelő gondoskodást nevezte az ősegyház misztagógiának). A Tanulmányi Napok előadásainak gondolatmenete az evangélium logikáját követte. Tomka Miklós a „talajmintát” elemezte, milyen is a magyar katolicizmus valósága. Tomka Ferenc pasztorálteológiai alternatívái a lelkipásztorkodás szóba jöhető tervrajzait mutatták be a résztvevőknek. Gál Ferenc mint az épületstatikus, az erőrendszert tárta fel; a szentség mint találkozási esemény. Oláh Miklós vezetésével Győrvári Edit, Szegedi László és Varga László az ajánlott lelkipásztori modell megvalósíthatóságát tanúsították, életből vett, személyesen szolgált példájukkal. A torony tetejére (egyelőre legalább a modelljére) a keresztet Gyulay Endre püspök tette fel az érintett dimenziókat átfogó előadásával. Az ankét azonban nemcsak látni akart, hanem cselekedni is. Ahogy a LEGO játék elemeiből együtt építkezik az egész család, hogy közös művet hozzanak létre belőlük, olyan egy tömbbé, egy családdá vált a százhúsz résztvevő, nemcsak az előadások átgondolásában, de az utánuk következő csoportmunka vállalásában is. Nyolc csoportba besoroltan, előre felkészült csoportvezetők összefogó szolgálata mellett folyt a lendületes munka. Mint a hétköznapi lótás-futásból egymásra talált barátok, olyan melegen fogadták el egymást a hazai, és határainkon túlról jött lelkipásztorok, a vidékiek és fővárosiak, a fiatalok és idősebbek, a világiak és a papok, a nők és a férfiak. Alig lehet visszaadni a nyolcféle csoport nyolcféle összetételét, hangulatát, mégis teljesen eggyé vált lelkületét, cselekvőkészségét. „Olyan az egyház, mint egy futballcsapat, mondta az egyik csoportban »középkezdéssel« az egyik felszólaló” — „Igaz, de milyen fokon érett az adott közösség.” — „Persze, meg kell találnunk az utat egymáshoz, talán »kopogtató« levelekkel, meghívó cédulákkal...” — „Igen, de mit ér meghívni, ha nincs hová behívni? Gondoljuk meg tehát, hogy jön létre igazi krisztusi közösség: amelyben nem »leáldozik«, hanem egyre inkább áldo- zik az elsőáldozó, amely nem a »kibérmálkozás«, hanem a »bebérmálkozás« tere.” „Semmiképpen sem tud a lelkipásztor igazi közösséget építeni, ha maga nem tagja egy élő közösségnek...” Ez a megállapítás szántotta keresztül a három napot, és egyre mélyebben beleszántott kinek-kinek a lelkiismeretébe. Valaki azt mondta, Istenhez fűződő kapcsolatunk minősíti az egymáshoz fűződőt. Valóban, együttlétünknek sajátos lelki veretét adott a reggeli, közösségi, koncelebrált szentmise, az ebéd előtti zsolozsmázás (olyan volt, mint nagy vizek zúgása, amely már csak a Salve Regina énekében tud kicsendülni és megcsendesedni). 151
