Teológia - Hittudományi Folyóirat 24. (1990)
1990 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Tomka Miklós: Útkeresés - Gondolatok a magyar katolicizmus néhány sajátosságáról
papi, prófétai és királyi tisztének, ezért aktiv szerepük van az egyház életében és működésében. Az ő munkájuk az egyház közösségein belül annyira szükséges, hogy nélküle a legtöbb esetben nem lehet teljesen eredményes a lelkipásztorok apostolkodása. Mert az igazán apostoli lelkű világiak... pótolják, ami hiányzik testvéreinknek és felfrissítik a pásztorok és a többi hívek lelkét, (vö. 1. Kor 16,17—18.)” (Apostolicam actuositatem 10.) Ez az elmélet. A gyakorlat más. A gyakorlat Isten népe kettéosztódása: a közösség ügyeiben cselekvőkre és résztvevőkre, adókra és befogadókra. Egyfelől: feladat, felelősség, funkció; másfelől: felkészületlenség, talán felelősségelhárítás, talán fizetőkészség. Mondanom sem kell, hogy ez nem a tisztségviselők kritikája. Ha kritika, úgy mindkét oldalnak szól. De maradjunk inkább annál a megállapításnál, hogy ez jellegzetes speciali- zálódási, bürokratizálódásijelenség. Egyfelől a szakosodás — azaz szakértelem, szakmai önállósítás, feladatkoncentráció. Másfelől a részvétel alóli tehermentesítés és a rendszer működéséhez való anyagi hozzájárulás. Az egész társadalom így működik: az egészségügyi rendszertől a Köztisztasági Vállalatig. A kérdés csak az, hogy jó-e az egyháznak s megfelel-e az evangéliumnak, ami a társadalmi munkamegosztás pragmatikus igényeit kielégíti? Mit jelent esetünkben a specializálódás és a bürokratizálódás? Először is a szakértelmet, az ahhoz tartozó gőggel. Évekkel ezelőtt tanúja voltam, amikor a pasaréti plébános hangosan megszégyenftve dobta ki a sekrestyéjéből azt a hívét, aki halkan, de meggyőződéssel azon erősködött, hogy a Humanae Vitae talán mégsem tévedhetetlen egyházi tanítás. A második elem tehát a hatalom. Vallási ügyekben a pap híveinek, közösségének teljhatalmú ura. Egy pestmelléki plébánián több tagozatú egyházközségi tanácsadó testület működött. Egy új plébános ezt önmaga korlátozásának vélte, elsorvasztotta. A következő plébánosváltással a világi áldoztató is lomtárba került. A harmadik elem tehát az összes munka egy kézbe összpontosítása. Hogy ez túlterheléshez vezet? Minden bizonnyal! De egyszerűbbnek tűnik mindent egy kézbe fogni, mint embereket animálni, mint egyenrangúakhoz igazodni. A végeredmény: az agyonhajszolt szakrális specialista. Akinek senkire és semmi másra nincs ideje. Aki lassan azt is elfelejti, amit tanult; aki a gyóntatások, misézések, keresztelések, hitoktatások és temetések egymásutánjában egyre jobban elszigetelődik a világtól. Talán továbbra is mindent maga csinál. Könyvel és templomot renovál, főz és készül a prédikációra. Egyedül. S ami a legfontosabb: mindez nem a személyes alkalmatlanság, vagy butaság következménye, hanem a bürokratizálódás természetes folyamata. Semmit sem kell tenni érte. A rendszer igy működik. Ezt látja a papnak készülő fiatal. Tanulmányai erre készítik fel. S így sodorja az élet. Nagyon határozott eltökéltség kell ennek a mechanizmusnak az áttöréséhez. A szakrális specialisták kulcsszerepe visszahat az egyház működése egyéb struktúraelveire. A papság elszigetelt? Mi sem természetesebb, hogy nem tud változtatni a köldöknéző magatartáson! A lelkipásztorok idejének jelentős részét gyóntatás, misézés, es- ketés, temetés tölti? Hát persze, hogy ez rányomja bélyegét az egyház életéről, tevékenységeiről való gondolkodásukra — amiben döntő szerepük van. A papság tevékenységi területe az egyházközség. Hát hol találkozzanak olyan keresőkkel, akiket még riaszt a templom és a tömjénszag? Hol kerüljenek kapcsolatba a munka és a közélet világával és a nem hívők tömegeivel? A specializálódás nemcsak a köldöknézésnek, hanem a kisebbségi helyzetnek és az evangelizációra képtelenségnek is fontos tényezője. Az érem másik oldala a nem-klerikusok helyzete. Nem lenne klerikalizmus, ha nem lennének világiak. Azok, akik irigykedve nézik a papi pozíciót, akik munkát és felelősséget reklamálnak — legtöbbször még mielőtt lelkiismeretvizsgálatot tartottak volna, hogy ők mire alkalmasak és mire tudnak valóban vállalkozni. Ez a kirekesztettek vágyakozása a kevéssé áttekintett szerepek után. Az igények gyakran túlzóak, irreálisak. De gyökerükben kétségtelen jogosak. A klerikalizmus fontos érve, hogy a világiak felkészületlenek, megbízhatatlanok s hosszú és bizonytalan folyamat lenne bevonásuk. Ebben sok az igazság. Csak máskép148
