Teológia - Hittudományi Folyóirat 24. (1990)
1990 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: A szentségek mint találkozási események
benne lakik az Isten Lelke, az Krisztus testének tagja (Rom 8,10). Ő tehát nem sztatikus ajándék, hanem az új élet dinamikus elve, ő az Istenben részesedő élet forrása, mert kifejezi az Atya és a Fiú szeretetét. Ezért lehet összefoglalva benne minden természetfölötti ajándék. Az egyházban minden vele van kapcsolatban: az igehirdetés, a hit, az újjászületés, a bűnbocsánat, a karizmatikus erő és az imádság. Egyetemes működését világosan kifejezi az Ef 2,18: „Krisztus által az egy Lélekben utunk nyílt az Atyához”. Vagyis úgy kapcsol össze Krisztussal, hogy az Atya felé tereljen bennünket. Amit Krisztus megszerzett, és amivel mint fogadott gyermekek az Atya elé állhatunk, azt mind a Szentielken keresztül kapjuk meg. De alulról fölfelé, az Atyához csak azért lehet utunk, mert ezt az utat az Atya már fölülről lefelé megnyitotta a Fiú és a Szentlélek elküldésével. Istennek a világgal való érintkezését a Szentlélek hajtja végre. Ő benne volt a Fiú megtestesülésében (Lk 1,35), Krisztus keresztáldozatában (Zsid 9,14) és feltámadásában (Róm 1,4), de benne van a megváltás egész misztériumában úgy is, ahogy azt Krisztus az egyházra hagyta. Kitárulásának végső üdvtörténeti célja az, hogy az ember Istent Abbénak, Atyának szólítsa (Gál 4,6). Kétségtelen tehát, hogy az egész üdvrendnek párbeszédes, találkozási jellege van, hiszen a végső kifejlet, a színelátás is kölcsönös kitárulás. Csak ez felel meg az Isten és az ember személyes mivoltának. Az Atya felé való fordulás azonban Krisztus által a Szentlélekben megy végbe. A GYAKORLATI VALLÁSOS ÉLET SZÁMÁRA a Léleknek ezt a különleges szerepét közelebbről meg kell világftani. Természetesen annak tudatában vagyunk, hogy minden kegyelmi hatás misztérium, amit csak hasonlatokkal közelíthetünk meg. A kiindulás az, hogy Isten a kegyelmi rendben is belső szentháromsági élete szerint működik. A kinyilatkoztatásban hallunk arról, hogy az Atya szól a Fiúhoz, Krisztushoz és Krisztus szól az Atyához. Ők tehát én-te közösségben vannak. De azt nem látjuk, hogy az Atya vagy a Fiú beszélne a Szentlélekhez, vagy megfordítva. Inkább az a helyzet, hogy az Atya a Szentlélekben, a belső szeretet kifejezőjében szól a Fiúhoz, és a Fiú a Szentlélekben tekint vissza az Atyára. Amíg tehát az Atya és a Fiú személyi mivolta az én-te szembenállásban mutatkozik meg, addig a Szentlélek az Atya és a Fiú egységének, mi-közösségének a személyes kifejezője. Ezért, ahol ő jelen van, igazában az Atyát és a Fiút teszi jelenvalóvá. Nem maga beszél hozzánk, hanem arra képesít, hogy meghalljuk az Atya szavát, amelyet Krisztuson keresztül hozzánk intézett, és belekapcsolódjunk Krisztus válaszába, amelyet ő a mi nevünkben is az Atya felé küld. Ezért mondta róla Krisztus, hogy „az enyémből kapja, amit majd hirdet nektek” (Jn 16,15). Tehát mindent egybevetve, a Szentlélek az egyházban azért van jelen és úgy van jelen, hogy jelenvalóvá tegye a megdicsőült Krisztust, ahogy az Atya akaratából véghez- vitte megváltásunkat. Ő ad erőt az igehirdetésnek, hogy meghalljuk Krisztus üzenetét, ő működik az egyház cselekményeiben, hogy azok a megdicsőült Krisztus életét közvetítsék, mint kegyelmet. Ő egészen áthatja Krisztus emberségét a mennyben, ugyanakkor a mi időbeli történetünkbe is kiáradt, ezért tudja áthidalni az űrt a megdicsőült Krisztus és a földi egyház jelképei között. Egyszersmind arra is gondolni kell, hogy a Szentlélek személyi valósága éppen a kapcsolat, a közösség, az egység és a szeretet kifejezése, azért ahol ő jelen van, ott létrejön a „koinonia”, az életközösség. Továbbá, ha a Krisztus által rendelt jelekben a Szentlélek működik, akkor azok ennek az életközösségnek a csatornái lesznek. Vagyis a földi, vándorló egyház képe Szent Pál nyelvén ilyen lesz: Krisztus által az egy lélekben szabad utunk van az Atyához (Ef 2,18). A LELKIPÁSZTORI FELADAT ennek a hitbeli tartalomnak a tudatosítása. A hitnek azonban az egyes emberekben vannak fokozatai. Ott is megtalálható, ahol komolyan veszem azokat a követelményeket, amelyeket az egyházi gyakorlat előírt a szentségek kiszolgáltatója és felvevője számára. De nem állhatunk meg a szabályoknál. A szentségek mibenlétét és jelentőségét csak az üdvrendnek mint a Szentháromság kitárulásának 136
