Teológia - Hittudományi Folyóirat 24. (1990)
1990 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: A szentségek mint találkozási események
A SZENTSÉGEK TEOLÓGIAI ÉRTÉKELÉSE is belejátszik kérdésünkbe. A hagyományos teológia inkább csak úgy elemzte a szentségeket, mint a megszentelődés tárgyi eszközeit: megadják vagy növelik a megszentelő kegyelmet. Ez a szemlélet nem alaptalan, hiszen hatékony jelekről van szó, amelyek helyesen alkalmazva közük a kegyelemet (opus operatum). Krisztus a megváltás kegyelmeit teljesen és végérvényesen az egyházra bízta, hogy közvetítse tagjainak. Vagyis ezekben a cselekményekben elkötelezte magát a hívő embernek, intézményesítette a kegyelem szétosztását. Azért tehette meg, mert őbenne Isten teljesen és véglegesen kitárult az ember felé, a megváltás megtörtént, az üdvözítő akarat visszavonhatatlan. Sem a tanítás, sem a kegyelmi rend nem bővül, s Krisztus mindkettőt történeti tényezővé tette az egyházban. Az ószövetségi üdvtörténetben ilyen jelek még nem voltak, éppen a kinyilatkoztatás befejezetlensége miatt. A meghatározott szentségi jelek emlékeztetnek Krisztus intézkedésére és eszünkbe juttatják az ő közvetítő szerepét. A szentség felvevőjét pedig felhívják arra, hogy úgy közeledjék az egyházi cselekményekhez, mint Krisztus tettéhez. Amikor tehát arról beszélünk, hogy a szentségek a kegyelem tárgyi jelei és eszközei, az csak azt jelenti, hogy bennük van a hatékonyság, nem pedig azt, hogy Krisztustól elszakadt formákban bízunk. Krisztus nem varázsszereket adott az egyháznak, amelyeket ez kénye-kedve szerint felhasználhat és magyarázhat, hanem saját megváltói tevékenységének gyümölcseit bízta rá, mégpedig úgy, mint misztikus testére, ezért a megváltás misztériuma nem szakítható el tőle. Az egyház úgy adja tovább, mint a Főnek éltető hatását. Krisztus úgy él örökre, mint aki meghalt és feltámadt, s ebben az állapotában lett az egyház Feje (Ef 1,22). További meghatározást adhatunk azzal, ha hivatkoznak Aquinói Szent Tamás meglátására: ,A kegyelmet nem egyszerűen Krisztus embersége közvetíti, hanem az ő személyes tette, s ezek a tettei össze vannak foglalva a Szentlélek elküldésében” (STh III. q 8, a 5, ad 1). Vagyis a helyzet az, hogy az egyház által végzett és a tárgyi rendben levő cselekményekben az isteni személy működik emberi természete szerint. Erre a II. Vatikáni zsinat is kifejezetten felhívta a figyelmet: „Krisztus mindig jelen van egyházában, de kiváltképpen a liturgikus cselekményekben... Különös módon jelen van az eucharisztikus színek alatt. Jelen van erejével a szentségekben, s így bárki is keresztel, Krisztus keresztel... A nagy műben, amely Istent tökéletesen megdicsőíti és az embert megszenteli, Krisztus mindig maga mellé, társává teszi az egyházat, szeretett jegyesét; az egyház pedig segítségül hívja Urát és általa hódol az Atyának. Méltán foghatjuk fel tehát a liturgiát úgy, mint Jézus Krisztus papi szolgálatának gyakorlását. Ebben érzékelhető jelek jelzik, és a maguk sajátos módján meg is valósítják az ember megszentelését, és Jézus Krisztus misztikus teste pedig, vagyis a Fő és a tagok együtt, teljes értékű, nyilvános istentiszteletet mutatnak be” (Liturgia 7). Krisztus tehát maga működik a szentségekben, de a jelenlét és a hatás hogyan-ja további körülírásra szorul. Krisztus embersége véges és testileg körülhatárolt. Hogyan lehet akkor jelen a tér és idő különféle pontjain a szentségekben? A nehézséget még növeli az, hogy ő már a túlvilág, a természetfölötti létrend módján létezik, tehát hogyan talál kapcsolatot a mi fizikai világunkkal? A SZENTSÉGEKBEN VALÓ JELENLÉTET KRISZTUS FELTÁMADÁSÁBÓL és megdicsőüléséből kell levezetni. Az egyház történeti élete és a szentségek alkalmazása is csak feltámadása, illetve a Szentlélek eljövetel után indult meg. Az evangélista Jézusnak ezt a szavát: ,Aki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék” (Jn 7,37) a Szentlélek eljövetelével hozza kapcsolatba. Vagyis amíg Jézus nem dicsőült meg és nem árasztotta ki a Lelket, addig nem lehetett belőle mint az élő Víz forrásából meríteni. A Szentírásban szó van Krisztusnak többféle jelenlétéről: jelen van a világ végéig az evangéliumot hirdető apostolokkal (Mt 28,20), s együtt van azzal a közösséggel, amely az ő nevében gyűlt össze imádkozni (Mt 18,20), az Eucharisztiában jelen van áldozati 134
