Teológia - Hittudományi Folyóirat 24. (1990)
1990 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Várszegi Asztrik: A szerzetesek szolgálata
tesz mindenkivel, de mindig az Atya akaratának engedelmeskedik, aki őt küldte” (LG 46. pont). Nincs meghatározva, hogy melyik szerzetes milyen munkát végezzen. Isten Szentlelke mindig bőségesen adta az ajándékot és az igényre is ráirányította a figyelmet. A szerzetesség története sajátos kettős arculatot mutat. A Krisztushoz tartozás lényegi élménye a megélt módozatok sokfélesége ellenére is ugyanaz, a munka pedig válasz az egyház aktuális igényeire: szemlélődés, apostoli munka, misszió, oktató-nevelő munka, az irgalmasság gyakorlása, tudományos munka stb. Egyugyanazon lélekből fakad a tett, az aktivitás. Történeti tapasztalat: lelki fedezet nélkül a legnagyobb teljesítmény is csupán talmi csillogás és gyümölcstelen. A szerzetesi munka, az egyéni teljesítmény mellett nem szabad megfeledkeznünk a közösség értékéről sem. A testvérek közössége helyi egyház, példaértékű az egyetemes és a helyi egyházak életében. Példaértéke újszövetségi ihletésű, eszményét a szerzetesközösség a jeruzsálemi hívők közösségére vezeti vissza. Az imádság, a kenyértörés közössége, valamint az anyagi javak igények szerinti elosztása, a Szentiélekből fakadó öröm vonzó példája - örök eszmény a Krisztusban hívők közösségei számára. A közösség az imádság és ünneplés, a testvéri kiengesztelődés helye. Egy Isten előtt kiengesztelődött közösség, a munka becsülete, értéke, az alkotás öröme nemcsak az egyházat, hanem a mindenkori társadalmat is építő erő, mely kovászként hathatja át az emberi közösséget. Sokszor nem vagyunk tudatában annak, hogy nem közösségi teljesítményünk, hanem a közösségeinkben megélt és megvalósított krisztusi szeretet, béke, elfogadás a leginkább kisugárzó erő és az igazi „teljesítmény”. Ha a keresztény szerzetesség „eredményeket” mondhat magáénak, akkor ezt a megélt, Krisztushoz fűződő szeretetét mondhatja annak. Amikor a szerzetesség lelkiségéről, munkásságáról, közösségeiről beszélünk, sok téves hiedelmet kell eloszlatnunk. A szerzetesség nem merev szabályokat őrző és megvalósító, hanem a Lélek alkotó erejéből szabadságban és örömben élő közösség. A szerzetesek nemcsak a IV. században tudtak himnuszt írni és énekelni, az élő istenszeretet ma is képes erre. Nem holt formáknak szolgálnak, mert az élet szétfeszíti a ráfonódott és elmeszesedett formát. Az igazi istenszeretet ma is alkotó, formáló erő, mely a lélek és szellem erejében átalakít szót, képet, dallamot, hogy azokon át az örök és ma számunkra élő Isten mosolyogjon át és hívjon követésre. A szerzetesi mozgalom kezdetén a munkát aszkézisnek tekintették, későbben a kultúrateremtést látták az evangélium ügyének, majd a hittérítést, volt idő, amikor a tudományos munkát. Az irgalmasság cselekedetei mindig és minden körülmények között aktuálisak voltak, csak a megvalósulás volt sokféle: betegápolás, fogolykiváltás, árvák oltalmazása, öregek otthonba gyűjtése, bukott lányok megmentése. Ma biztosan ide tartozik az alkoholistákkal, a kábítószeresekkel való foglalkozás is, és minden, ami a krisztusi értelemben vett teljes üdvösség, test és lélek, az emberi személyiség szolgálatához, megmentéséhez tartozik. A keresztények önzetlen szeretetszolgálatán át tapasztalhatják meg lelki ürességükkel, terhelt életükkel, életük értelmetlenségével küzdő embertársaink a kegyelemben újjáteremtett ember Istenbe vetett hitét, reményét és szeretetét, azt az esélyt, amely számukra is adott, bármennyire is úgy tűnik, hogy még messze vannak mindezektől. A szerzetesi közösség nem a tökéleteseknek, sem nem a sterileknek lezárt közössége, hanem azoké, akik megtapasztalták, hogy Krisztus meggyógyította bűn okozta sebeiket és azért nyitnak, nyújtják kezüket testvéreik felé, hogy a gyógyulás örömét továbbítsák, hogy meghívjanak a Krisztusban történő háromdimenzionális kiengesztelődésre, az Istennel, az embertestvérrel és önmagukkal való békességre. Még sok nemet kellene elsorolnunk és sok igent kellene elmondanunk, hogy körülírjuk, megsejthessük a szerzetesség isteni karizmájában, adományában rejtőző távlatot. Amikor eszményeink magasságáról és mélységéről beszélünk, hozzá kell azt is tennünk, hogy az eszmény örök magasztosságából, Isten nagyszerűségéből, végtelen szeretetéből mit sem von le az, hogy az évszázadok során a szerzetesség „csak tükör által és homályosan”, az emberi gyengeség korlátozott módján valósította meg ezeket az eszményeket, értékeket. 5
