Teológia - Hittudományi Folyóirat 23. (1989)
1989 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Korzenszky Richárd: Belterjes vagy nyitott kereszténység?
laszadás rejlik. Felajánlja magát a környező világ („hajtsátok uralmatok alá a földet”) - s mi válaszolunk rá. A társadalom anyagi, mennyiségi gyarapodásának korlátáit szorítóan érezzük. De ezek a korlátok nem zárják ki soha az élet minőségének teljesebbé tételét. A minőségi növekedésre irányuló társadalom tagjaitól mindenképpen elvárja, hogy képesek legyenek passzivitás helyett a/kofótevékenységre. Föltételezi azt a képességet, hogy tudjunk sokféleségben, igazi pluralizmusban élni, türelemmel elviselni mások „más”- ságát. Ugyanakkor szükséges az érzék a szolidaritásra, az együttérzésre, az emberi gondok fölkarolására. Szükség van egy lényeges képességre: hogy meg tudjuk különböztetni az állandóan érvényest attól, ami korhoz, időhöz, pillanathoz kötött érték csupán. Szükség van azonkívül az állandó megújulás készségére: enélkül nincs jövő. A keresztény hit lényegéhez tartozik a remény. Egy jövőkép nélküli világban és társadalomban az egyik legkeményebb próbatétele a keresztényeknek: vajon életükkel számot tudnak-e adni reménységükről? Az embernek egyetlen végső célja van, ez pedig nem más, mint az Istentől ígéretként kapott jövő. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy a jövő szempontjából nem választható szét a világ a természetes és természetfölötti kategóriái szerint. Az a reménység, amelyben hitünk valóssá válik, nem lehet független a világtól és a világ jövőjétől. Egyetlen jövő van, és ezért a jövőért felelős minden ember. A keresztény hit reménye nem önmagáért való, az egyház nem magának remél, hanem a világért. Sokszor beszélünk az egyház és a világ (a társadalom) kapcsolatáról. Amikor úgy beszélünk, hogy az egyház a világ felé fordul, vagy hogy az egyház pozitívan értékeli a világot, valamiféle zavart tükröznek ezek a megfogalmazások. Talán lényegében más az egyház, mint a világ? Mi, keresztények, akik az egyházat alkotjuk, vajon nem ebből a világból való vagyunk? Hová fordulunk, amikor „odafordulunk” a világhoz? Az egyház nem létezik szekularizált társadalmunk mellett vagy fölött, hanem benne, mint azok közössége, akik megkísérlik megélni a Jézusban számunkra adott isteni ígéreteket, és ezért - ha valóban megéljük keresztény hivatásunkat - újra és újra belevisszük a társadalomba a reménységet. A megélt keresztény hit jelenvalóvá teszi a világban az Isten országát, amely Jézus megjelenésével visszavonhatatlanul megkezdődött, s amelynek munkálása az emberek között reánk vár. Az egyház reménye tevékenységet kíván. A világ jövője formálódik. Az egyház által képviselt remény tehát szükségképpen teremtő, alkotó és kritikus. Várakozásunk számára Isten országa megvalósulóban van. Jelei már közöttünk vannak, de kiteljesedése még a mi munkánkra is vár. Arra a kérdésre, hogy mikor jön el az Isten országa, Jézus azt válaszolta: Az Isten országa köztetek van. Az ő szolgálatában megtapasztalhatóvá vált, már itt, akkor. Tevékenysége, a jelek, melyek igehirdetését kísérték, a gyógyítások, az ördögűzések arra figyelmeztetnek, hogy az Isten vissza akarja állítani az emberi létezés harmóniáját. Az üdvösség mindenkihez szól, egyetemes üzenet. Az Isten országának kozmikus dimenziói vannak: az egész emberi valóság átalakítása, helyreállítása a célja, belefoglalva az egész természetet. Minden arra rendeltetett, hogy részese legyen az új égnek és új földnek (Róm 8,19-23). Az Isten országa semmiképpen sem jelent tehát valami pusztán spirituális vagy e világon kívüli valóságot. Az Isten országa nem egy másik világban valósul meg, hanem a réginek kell átalakulnia újjá. És Istennek ez a mindent átalakító ereje jelenvalóvá lett Jézus működése által az emberek között, a világban, a társadalomban. Követőinek pedig feladata, hogy ezt az átalakító jelenlétet befogadják magukba és adják tovább az egész világon. Az Isten országának markáns megfogalmazását adja Szent Pál: „Az Isten országa... igazság, béke és öröm a Szentiélekben." (Róm 14,17). - Ahol tehát a keresztények tevékenysége által megvalósul az igazság, a béke, az öröm a Szentlélek által, ott az Isten országa, amely végső célja mindennek, már megtapasztalhatóan jelen van. 72
