Teológia - Hittudományi Folyóirat 23. (1989)
1989 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Korzenszky Richárd: Apátlan-anyátlan nemzedék?
TANULMÁNYOK Korzenszky Richárd APÁTLAN-ANYÁTLAN NEMZEDÉK? Sokan és sokféle módon beszélnek ma a fiatalság és az intézmények kapcsolatáról. Újra és újra visszatérő téma a fiatalok és az egyház viszonya. Elveszíti-e az egyház a fiatalságot vagy birtokolja-e őket egyáltalán? Mi újat lehet mondani a témában? „Lerágott csont” - mondhatnák sokan. Természetes, hogy minden közösség, amely jövőt akar a maga számára - és ugyan ki ne akarná magának a jövőt -, valamiképpen célba veszi a fiatalságot, hiszen a legtermészetesebb, a legmagátólértetődőbb dolgok közé tartozik a megállapítás: akié a fiatalság, azé a jövő. Egy valamit azonban sokszor és sokan elfelejtenek, s elfeledjük mi magunk is: a fiatalság ném engedi, hogy bárki is kisajátítsa. Az ifjúság szuverén, - csupán az a kérdés, engedik-e, engedjük-e, hogy szuverén (önálló) jelenségként jelen legyen az életben. Tételeket felsorakoztató és módszeresen kibontó pedagógiai írás helyett engedtessék meg, hogy szubjektivebb gondolatsort vessek papírra. Állításaimat - előrebocsátom - semmiképpen sem tartom megfellebbezhetetlennek, s tudom, hogy mások szubjektív véleménye a magamétól talán lényeges vonásokban is eltérhet. Azt is meg kell jegyeznem, hogy nem vagyok ifjúsági lelkipásztor. Tapasztalataim sokkal inkább intézményesült keretek között születtek. Az idő, amire visszatekinthetek, sem nagy: mindössze két évtized. Szerzetestanárként találkoztam és találkozom fiatalokkal, s tíz évet tudok áttekinteni egy katolikus iskola vezetőjeként. Az iskola - a katolikus iskola is - érdekes találkozóhelye múltnak és jelennek. Változatlannak és változtathatatlannak képzelt keretek között mindig új fiatalság hallatja a hangját és küzd meg a felnőtté válás sosem könnyű feladatával. Nagyon leegyszerűsítve és kisarkítva a következőt mondhatnánk: apátlan-anyátlan ifjúság női fel ma világunkban, társadalmunkban. Amikor apátlannak és anyátlannak mondom őket, a szónak nem az elsődleges jelentésére gondolok. Bár igaz az is, hogy nagyon nagy a csonka családoknak a száma, ahol vagy az apa vagy az anya hiányzik. S az újraházasult elváltak gyerekei általában igazi otthont nem nagyon találnak, bármennyire is igyekezzék felvenni az apa vagy az anya szerepét az új férj vagy új feleség. Ok legtöbbször csak gyenge pótlékai lehetnek az igazi apának és anyának, akinek képe, személyisége, hiánya kitörölhetetlenül ott marad minden gyermek belső világában, akinek szülei elváltak. Apátián nemzedék női fel: példaképek, igazodási pontok nélkül. És anyátlan nemzedék női fel: nem találva meg az otthon melegét, s hiába vágyakozva megértésre, befogadásra, fölkarolásra, igazi törődésre. „Képünkre és hasonlatosságunkra” nevelünk önkéntelenül is. Természetes igénye minden nevelőnek, hogy szeretnénk, ha hasonlítanának elképzeléseinkre a körülöttünk felnövekvő emberek. Nehezen tudjuk elviselni, ha másként alakulnak. Egyáltalán nagyon nehezen tudunk megbirkózni a „más"-ság tényével. Nem tudjuk elfogadni azt, aki más, ami nem simul bele a meglévő struktúrákba. Tűrőképességünk küszöbértéke általában igen alacsony. Vonatkozik ez személyekre, közösségekre egyaránt: nehezen tudjuk elfogadni a tőlünk különbözőt. Ennek következtében inkább tudunk taszítani, mint vonzani. Tekintélyelvű gyakorlatunk nem kedvez az „autonóm személyiségeknek", a független, alkotó embereknek. Pedig a nevelésnek nagyon lényeges feladata az is, hogy mindenkit hozzásegítsünk önmagához, önmaga vállalásához. Hogy azzá fejlődhessen, aki csak ő lehet, senki más. S ő egyszeri és megismételhetetlen. És szükségképpen különbözik mindenki mástól! De vajon mi magunk függetlenek vagyunk-e? Belülről irányított emberek vagyunk-e, akik elvekhez igazodunk vagy függvényei vagyunk a környezetünknek? Önálló, szuverén embereket csak önálló személyiségek tudnak nevelni. Az apa az elfogad2
