Teológia - Hittudományi Folyóirat 23. (1989)
1989 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Kincskeresők (Szent Rókus egyházközség)
Szentírás olvasásában valósulhat meg. Fontos az is, hogy legyen időnk egyéni gondjaink kicserélésére, megbeszélésére is. - Az ilyen közösség a plébánián keresztül szoros egységben van az egyház egészével, valóban sejtjeivé válhat. A megtérők, akik felnőtt korban jelentkeznek, szép és munkaigényes feladatot jelentenek. Úgy gondolom, vissza kell állítanunk a katekumenátus intézményét. Hosszabb idő, kb. 6 hónap-1 év szükséges ahhoz, hogy az ember elsajátítsa az Örömhír alapelemeit és a szívében csatlakozzék hozzá. Külön foglalkozásban hetente egyszer beszélgetek azokkal, akik szeretnék Jézust és tanítását megismerni. Vonalvezető a „Hitünk és életünk” hittankönyv. A beszélgetések nyílt, szabad légkörben folynak. Bármit szabad felvetni, megkérdezni. Nem is annyira meggyőzésre törekszem, mint inkább arra, hogy a Szentírás olvasása és imádság által lelkűnkben meghalljuk Isten hívását, megtapasztaljuk jelenlétét. A keresztelő vagy az elsőáldozás nemcsak jelképes bevezetése a megtérőnek a templomba. A közösség élő tagjaivá is válnak azáltal, hogy részt vesznek annak életében. Külön kis csoportban is együtt imádkozunk velük, hogy így gyakorolhassák is, amit az oktatásban átbeszélgettünk. Az eddigiekből eléggé nyilvánvaló, hogy mindezt a munkát a lelkipásztor egyedül nem képes elvégezni. Ha azonban a közösség tagjait valóban testvéreinknek tartjuk a hitben, hamarosan lesz megfelelő számú lelkes segítőnk, akik ötleteikkel is segítik közös munkánkat. Ezáltal leszünk mindnyájan meghívottak és munkások Isten országában. III. AHOGY A CSOPORTTAGOK LÁTJÁK Néhány személyes élmény Huszonnégy éves koromban tértem meg. Hét évig tartó tudatos keresés után - érdemtelenül - kegyelmet kaptam. Elsőáldozásom után néha-néha a Rókus templomban is részt vettem a szent áldozatban. A kápolna közösségébe úgy kerültem, hogy az egyik mise után odajött hozzám a liturgiát vezető pap és meghívott. Fenntartásokkal, de elfogadtam a felém nyújtott segítő kezet. A Pásztor megmentésem végleges megerősítését is elhatározta, szolgája által. Magányos, imádságos életem megváltozott. - Megérkezve az első együttlétre, szinte fájdalmas volt az érdeklődés, nyitottság, amellyel fogadtak. Nem voltam ehhez szokva. Régi életem fájdalmai még erősen éltek bennem. A közösség szeretete lassan kiengesztelt és meggyógyította sebeimet. Néha nehéz volt elviselni, hogy ismét nem nekem van igazam. Máskor nálam fiatalabbak oktattak ki a szeretet titkaiból - egy mozdulattal, mosollyal, testvéri öleléssel. Hosszú hónapokig tartott a gyógyulás. Hetek múlva vettem észre, hogy fontos lettem, hogy hiányoznék, ha nem lennék. Fontosak lettek szavaim, tetteim, könnyeim és szükség lett mindarra, amitől hét évig szenvedtem. Kellett a többieknek a tapasztalatom, a tudásom, a könyvek, amiket olvastam, a zsákutcák, melyekbe belebonyolódtam. A megélt, átszenvedett életszakasz tanulságai kellettek, hogy tanuljanak belőle, belőlem. Örömmel osztottam meg velük tapasztalataimat, mert éreztem bennük az éhséget a jóra, a vágyat, hogy elkerüljék a rosszat; és a szeretetet, melyben együtt tudtak érezni azzal, aki én voltam egykoron. Végre egy lehettem a sokból - a szeretet erejében. Első imaélményeim megerősítését a közös imádság közvetítette felém. Növekedhettem a Lélek valóságában, hiszen az ó örömében, békéjében mindannyian átélhetjük a minket örökké szerető Jézus valóságát. A közösségben találkoztam igazán az egyház misztériumával, az egy test boldogító örömével. Egyházszeretetem egyik gyökere innen táplálkozik. Jelenleg a Hittudományi Akadémia II. éves világi hallgatója vagyok. Magamon érzem az egyház anyai kezének védelmező melegét abban az iskolában is, mely tanít, nevel, felkészít. A tanulás méltó kiegészítője a templomi közösség imádságos élete, 62
