Teológia - Hittudományi Folyóirat 23. (1989)
1989 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Fodor András: Egy ifjúsági lelkipásztor gondjai és örömei
Ettől kezdve ez a látomás a hajtómotorja lelkipásztori munkámnak. Megtapasztaltam, hogy egy tanyaközpontban is képes kialakulni ifjúsági közösség, ha a fiatalok megtudják, hogy számítanak rájuk, elfogadják őket és szolgálataikat. Olyan fiatalok, akikkel a szüleik nem tudtak mit kezdeni és fájlalták, hogy nem tudják őket elcsalni a templomba, ha meghívtam gitározni vagy dobolni vagy egy ifjúsági misztériumjátékban szántam nekik szerepet - örömmel vállalták. Ha a házszentelések alkalmával egy fiatal családnak - ott fázott a pici gyerekük - megjavítottam az olajkályháját, másnak a kerti öntözőszivattyúját vagy egy csökönyös motorkerékpárt -, a következő vasárnap ott voltak a templomban. Egészen mások lettek számomra is a szentmisék. Már tudtam, hogy kikhez szólok - ők meg érezték, hogy ott vannak a gondjaik, mindennapi problémáik a szentmisében. Az ifjúsági összejövetelek, zarándoklatok, kirándulások - mind külön-külön is élmény, de valójában arra szolgál, hogy a résztvevők megismerjék egymást. A közös imák és misék alkalmul szolgálnak arra, hogy felfedezzék bennük Isten válaszát hol egyik, hol másik problémájukra, és éppen ezáltal lesznek ezek közösségivé. Világossá vált számomra és a fiatalok is egyre jobban látták, hogy akit személyesen elérünk, az csatlakozik hozzánk. Tehát ez a fő feladatunk, hogy komolyan vegyük a személyes kapcsolatokat - missziónkat - és aki érdeklődik, azt ne hagyjuk magára. Azt is megértettük, hogy a katolikus egyház liturgiája alkalmas a közösség éltetésére, ha mindenki vállalja belőle a maga részét. Olyan fiatalok, akik korábban, ha szentmise után kezdődött az ifjúsági program, inkább kint várták meg a mise végét - egyszer csak hétköznap is kezdtek megjelenni a szentmiséken. Voltak, akiknek ha úgy alakult a napi programjuk, hogy nem tudtak eljutni szentmisére - hajnalban bezörgettek hozzám, hogy autóbuszuk indulása előtt áldoztassam meg őket. Táplálásukra minden lehető eszközt igyekeztem bevetni. Vetítés-dia, S-8, video -, magnófelvételek, külföldön megjelenő magyar vallásos témájú könyvek, képek - mindig ott volt számukra valami csemege. 1980-ban a fiatalok egy kis csoportjával nyugati körútra mentünk - ilyen útra sem tudtam már egyedül elindulni, hogy majd én beszámolok, hanem szerettem volna magammal vinni mindenkit-, hogy megfigyeljük, ott hogyan kapcsolódnak be a fiatalok az egyház életébe. Megállapítottuk, hogy nem kell szégyenkeznünk. Úgy tűnt, a mi fiataljainkban nagyobb az éhség, a várakozás az egyház felé, mint a nyugati ifjúságban. Erről az útról hazaérkezve várt püspököm áthelyező irata. Szeged környékéről Debrecenbe kerültem a Svetits Gimnáziumba hittanárnak. Eddigi ifjúsági csoportjaim 30-40 fősek voltak. Most közel 300 gimnazista lány „hitoktatása” lett rám bízva. Mire az iskolai év megkezdődött, már tapasztaltam a városi ifjúság igényét is. Szeptembertől kezdve pedig nappal az iskolában, az éjszakába nyúló estéken pedig a városi ifjúsággal voltam elfoglalva. Az egyetlen templomi ifjúsági hittanon kívül más ifjúsági munkáról nem akart tudni a plébános. így csak arra volt lehetőség, hogy az érdeklődőkkel 8-12 fős csoportokban házaknál jöjjünk össze. Az egyik külvárosi templomban kaptunk lehetőséget, hogy ezek a csoportok egymással is találkozzanak havonta egyszer. Néhány évig ilyen küzdelmesen ment az ifjúsági munka a városban. A plébános nyugdíjba vonulásával lényegesen megváltozott a helyzet. A - sajnos elég gyorsan cserélődő - káplántársaim szinte teljes egészében átvették a városi ifjúsági munkát. 1984 márciusában már megérett az idő arra, hogy megvalósuljon egy évek óta dédelgetett álmom, a debreceni ifjúsági találkozó. Még most is emlékszem, milyen izgalommal vártam a találkozóra érkező fiatalokat. Amikor pedig több mint hatszázan gyűltek össze a kezdetre, a torkom elszorult az örömtől, alig tudtam megszólalni, hogy köszöntsem őket. Pillanatok alatt semmivé vált az a sok kellemetlenség, amit a megszervezés okozott. Emlegettem már a nyári kirándulásokat, zarándoklatokat. Nagyon valószínű, hogy a legtöbb, fiatalokkal foglalkozó káplán hasonló helyzetben van, mint én. Eddig papi életem minden szabadsága szinte ezekre ment el, mert az apátfalvi éveket kivéve a plébánosok ezt a munkát nem sorolták a lelkipásztori munkák közé. Kateketika és ifjúság csak az ottani költségvetésben szerepelt. E témát most csak elgondolkodtatás végett említettem - így vissza is térek a debreceni tapasztalatokra. 48
