Teológia - Hittudományi Folyóirat 23. (1989)
1989 / 3. szám - Rózsa Huba: Prófétai karizma és küldetés az Ószövetségben
Rózsa Huba PRÓFÉTAI KARIZMA ÉS KÜLDETÉS AZ ÓSZÖVETSÉGBEN Az egyház az apostoli időktől kezdve nagyra becsülte a prófétai igehirdetést, amelyről alapvetően az Újszövetség kánoni írásai tanúskodnak. Ezekben az ősegyház Jézus személyét, küldetését és üdvözítő művét elsősorban a prófétákra támaszkodva magyarázza. A II. Vatikáni zsinat óta elmúlt időszakban az egyház megújulásában a prófétaság, „prófétai karizma” új aktualitást kapott az egyházban. Ha tisztázni akarjuk, hogy a prófétaságra való hivatkozás mikor és mennyiben jogosult, meg kell vizsgálnunk, mit jelent a prófétai karizma és küldetés az Ószövetségben: a gyökerekhez kell visszamenni, hogy megérthessük a prófétaság újszövetségi jelentőségét. PRÓFÉTAI MEGHÍVÁS ÉS KÜLDETÉS. A bibliai prófétizmus kezdetei visszanyúlnak a Kr. e. XI. századra, az állam megalakulása előtti időszakra. Ekkortól kezdve ismert a Bibliából azoknak a személyeknek tevékenysége, akik Jahve szentélyei körül, adott esetben közösségekbe tömörülve éltek mint Jahve hitének védelmezői. A prófétaság ezen formája önálló rendként egészen a fogságig megmarad, mint a szentélyekhez kapcsolódó és a papságnak alávetett kultikus prófétaság, vagy a királyi udvarban tanácsadóként tevékeny udvari prófétacsoportok. A Bibliában azonban megjelennek a kultusztól független és eksztatikus jelenségektől mentes prófétai személyek is, mint pl. Illés és Elizeus. A klasszikus próféták Izrael történetében a Kr. e. Vili. századtól egészen a Kr. e. IV. századig lépnek fel. Az ő igehirdetésüket találjuk az Ószövetségben. Tevékenységüket a naba’ igével (nifal formában) írja le a Biblia, jelentése: „hirdetni, hívni, prófétaként beszélni”, és az Istentől hívott és küldött próféták tevékenységét jelöli. A naba' igéből vezetjük le a nabi szó (próféta) jelentését is, amelynek értelme lehet aktív: „aki beszél, aki hirdet”, és lehet passzív: „hívott, meghívott”. így tehát az Ószövetség nabinak nevezi azt a személyt, aki isteni meghívást kapott arra, hogy Isten igéjét hirdesse a népnek. Ez a meghatározás fejezi ki legtalálóbban a prófétai küldetés tartalmát. A klasszikus prófétaság fellépésével valami új kezdődik Izrael üdvtörténetében. Meghívottságukat azzal bizonyítják a próféták, hogy közvetlenül Jahve, Izrael Istene szólította és állította őket szolgálatába. Egyedül és kizárólag az őket meghívó Isten nevében vagy megbízásából beszélnek. Nem tartoznak számadással, csak Istennek, rajta kívül nem érzik magukat alávetve semmiféle intézménynek. A személyes Istennel való találkozást és a tőle való lefoglaltságot olyan erőnek élik meg, amely ellenállhatatlan, és egész életüket gyökeresen átalakítja. A meghívás kiragadja őket eredeti életkörülményeikből, és olyan útra vezeti, amelyet esetenként vállalni sem akarnak. Ámosz így vall: „Ha az oroszlán ordít, ki ne félne? Ha az én Uram, Jahve szól, ki ne prófétálna?” (Ám 3., 8). A személyes meghívásban a prófétát „Isten lelke” vagy „Isten igéje” ragadja meg. Isten lelke adományában részesülnek a királyok és bírák is, Ebed Jahve és a Messiás. Ezért megkülönböztetésül a klasszikus próféták Isten lelke mellett gyakrabban említik „Jahve igéjét” mint az Istennel való találkozás módját, vagy mint a tevékenységükben ható erőt. S bár a próféta kapcsolatban van a hagyománnyal, igehirdetésének forrása a kinyilatkoztató Istennel való találkozás. Küldetése egész Izraelhez szól. Közvetlenül a jelen helyzetet értelmezi, úgy látja, hogy Jahve Izraelt üdvösségre hívta, de az a jelen bűnös állapota miatt ezt elveszíti. Ezért Isten büntető ítéletét hirdeti, hogy a kilátásba helyezett büntetés kortársait megtérésre bírja. A próféta a jelenből a jövő felé is fordul. Hirdeti, hogy az üdvtörténetben Isten szándéka nem az ítélet, ő üdvösséget készít az embernek. A megtérésre képtelen embert maga Isten formálja készségessé, hogy befogadja igéjét. A jövőt csak az üdvösség és ítélet szempontjából értelmezi, s a bekövetkező valóságot kora irodalmi eszközeivel ecseteli. 138
