Teológia - Hittudományi Folyóirat 23. (1989)
1989 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Mészáros István: A világi hitoktatóképzés intézményes formái
A Szeretethimnusz életprogramot ad, a keresztény önmegvalósítás programját, hiszen tudjuk, hogy magunkat csak az Isten felé vezető úton valósíthatjuk meg, és ez az út a szeretet. - „Törekedjetek a szeretetre”, - írta Szent Pál. Bizony törekednünk kell, mert nagyon nehéz ez a feladat. Legyünk kitartóak akkor is, ha lassan haladunk, ha vissza-visszacsúszunk a mindennél magasztosabb úton. Környező világunkkal szembeni felelősségünk is, hogy a szeretetre való törekvésben éljünk. így tudunk az embereknek magasabb rendű életmintát, az erkölcsi zűrzavarból kivezető utat, a világban eligazodási támpontokat mutatni. Eszerint válik hitelessé keresztény mivoltunk, az evangéliumi üzenetet közvetítő szavunk. TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK Mészáros István A VILÁGI HITOKTATÓKÉPZÉS INTÉZMÉNYES FORMÁI Néhány tanulság a mának* Örömmel hallom az újabb szóhasználatban: világi munkatársakról beszélünk, vagyis társakról, segítőtársakról az Isten ügyéért folytatott közös tevékenységben. Társai vagyunk mi, világiak az egyházi rendűeknek; egymástól kölcsönösen tanulhatunk, egymásra kölcsönösen támaszkodhatunk; nem egymás kiszolgáltatottjai, hanem társai, testvérei vagyunk. Világi munkatárs tehát a világi hitoktató is. Régebben kényszerű szükségmegoldás volt a világi hitoktatók alkalmazása: csakis ott volt lehetőség a tevékenykedésre, ahová nem jutott pap. Szükséges rossznak tartották. De azért ma is gyakran halljuk: egyre kevesebb a pap, hát rákényszerül az egyház a világiak ilyetén igénybevételére; enélkül semmi szükség nem volna rájuk ezen a területen. Szilárd meggyőződésem: ha van az egyházban fontos, lényegbevágó feladat, amelyet világiak nem a paphiány miatt, nem szükségmegoldásként, nem kényszerűségből, hanem sajátos hivatásból tökéletesen, maradéktalanul - sok esetben jobban mint az egyházi rendűek - be tudnak tölteni, az a hitoktatás. Feladatom azonban nem az, hogy ezt kifejtsem és indokoljam, hanem a világi hitoktatóképzés múltbeli intézményes formáinak ismertetése. Néhány bevezető megjegyzés. A továbbiakban a sajátos feladat betöltőire - jobb híján-a„/7/'fo/cfató” megnevezést használom: az a férfi vagy nő, aki kellő felkészültség, kellő szakértelem és egyházi jogosítvány birtokában, mély élő hitből fakadó hivatástudattól eltelve rendszeres folyamatosságban gyerekek, fiatalok és fiatal felnőttek hitoktatásával, hitre nevelésével foglalkozik. - Tehát nem általában beszélek világi munkatársról; nem azokról, akik világiként bizonyos lelkipásztori teendőket végeznek, hanem csakis a világi hitoktatókról, akik lelkipásztorok mellett vagy önállóan dolgoznak. Ahelyett, hogy történeti alaptémám részleteiben elmélyednék, három mozzanatot szeretnék kiemelni e téma anyagából, s ezekhez fűzöm reflexióimat. I. A korábbi századok falusi népiskoláiban a tanítónak kétféle szerepe volt a hitoktatásban. Vagy az, hogy a plébános tanította az iskolai tanórán a hittant, ezalatt a tanító felügyelt a rendre, a fegyelemre; majd a plébános távoztával átismételtette, kikérdezte, begyakoroltatta a katekizmus szövegét a gyerekekkel. - Vagy pedig ő tartotta a teljes hittanórát, a magyarázattal együtt. - A legelső hazai magyar tanítóképző Egerben létesült, Pyrker érsek jóvoltából 1828-ban. Ettől kezdve a hitoktatás módszertanát is oktatták a tanítójelölteknek az összes felekezeti tanítókép114
