Teológia - Hittudományi Folyóirat 23. (1989)
1989 / 2. szám - KÖRKÉP - Pomogáts Béla: Psalmus Hungaricus - Az erdélyi magyarság helyzete és a menekültek
elbeszélésében és regényében, például a Szűzmáriás királyfiban vagy a Jégtörő Mátyásban a népi katolicizmus szellemében mutatta be az erdélyi magyarság súlyosbodó közösségi sorsát és önvédelmi törekvéseit, Dsida Jenő pedig a keresztény áldozatvállalás eszméje nyomán vetett számot azokkal a megpróbáltatásokkal, amelyeket a kisebbségi lét zúdított a magyarságra. Psalmus Hungaricus című nagy költeményében máig ható érvényességgel tett hitvallást szétszóródott népe mellett, hangot adva annak a közös felelősségtudatnak, amelyet egymás iránt minden magyarnak vállalnia kell, Nagycsütörtök című versében, amely egyszersmind modern költészetünk egyik leginkább keresztény alkotása, pedig az „imitatio Christi” szellemében fejezte ki a magányos áldozat értelmét és misztériumát. A kisebbségi terhek és gondok nem csökkentek a továbbiakban sem: Erdély megosztásának elképzelése, amelyet a két világháború közötti magyar kormányok képviseltek, az úgynevezett „második bécsi döntés” után csak provizórikus eredményeket hozott. A döntéssel ugyan az erdélyi terület kisebbik és a magyar lakosság nagyobbik része ismét nemzeti szuverenitás alá került, a hibás politikai stratégiát követő magyar kormányzat azonban nem tudta tartóssá tenni az elért kompromisszumot, és a második világháborút követő párizsi békeszerződés ismét helyreállította a trianoni határokat. A háborút követő néhány esztendő ugyan azt ígérte, hogy a magyarság számára a Romániában végbemenő demokratikus átalakulás fog teljes jogegyenlőséget teremteni, a Közép- és Kelet-Európábán 1948 után berendezkedő sztálinista diktatúrák azonban szertefoszlanák ezt a történelmi ígéretet. A romániai magyarság csakhamar teljes mértékben magára maradt, sorra veszítette el az 1944-1947-es úgynevezett Groza-korszakban megszerzett jogait és intézményeit. Igen gyorsan rá kellett döbbennie arra, hogy a román kormányzat talán még a két világháború közötti évtizedeknél is türelmetlenebb asszimilációs politikával törekszik közösségi kultúrájának és nemzeti identitásának végső megsemmisítésére. A hetvenes évek első felében megkezdődött a romániai magyarság nemzetiségi, illetve kulturális intézményeinek módszeres leépítése és elsorvasztása. Közismert, hogy ebben a sorban a nemzetiségi oktatást sújtó rendelkezések okozzák a legnehezebben jóvátehető sérelmeket: az anyanyelvű közoktatás ugyanis a nemzeti-nemzetiségi identitás megtartásának az elemi feltétele. Nélküle a valamikor európai kulturális színvonalon élő magyarság a társadalmi és kulturális élet peremvidékére kerül, lényegében „elcsángósodik”: nyelve műveletlen „konyhanyelvvé” válik, amely legfeljebb családi használatra alkalmas, és akinek magasabb kulturális ambíciói vannak, értelmiségi életre vágyik, vagy csupán szakmunkás szeretne lenni, az kénytelen-kelletlen elrománosodik. De nézzük a tényeket. A második világháború utáni években Kolozsvárott működött a Bolyai Tudományegyetem, magyar mezőgazdasági főiskola, a zenekonzervatórium és képzőművészeti főiskola, Marosvásárhelyen a magyar orvosi és gyógyszerészeti intézet (egyetem), tanárképző és színművészeti főiskola. A nyolcvanas évekre ezekből a felsőoktatási intézményekből semmi sem maradt, az orvosi egyetem is először kétnyelvűvé, majd román nyelvűvé vált. A kolozsvári egyetemen ma már csak egyetlen magyar irodalmi és nyelvészeti tanszék működik, ennek volna feladata, hogy megoldja a magyartanárok, újságírók, közművelődési és tudományos szakemberek képzését. Sokat elárulnak a következő adatok: a magyar tanszéken (korábban egy-egy irodalomtörténeti és nyelvészeti tanszéken) 1961-ben 31, 1970-ben 26 és 1985-ben 14 tanár dolgozott; 1970-ben 25 fő- és 32 mellékszakos, összesen 57 hallgató, 1986-ban pedig mindössze 7 főszakos hallgató kapott magyartanári diplomát. A végzett tanárokat következetesen regáti falvakban helyezik el, ahol szakképzettségüket természetesen nem tudják érvényesíteni. Az erdélyi magyar falvakban tanárok nélkül maradnak a tanulók, illetve az odairányított román tanszemélyzet egy szót sem tud magyarul, noha az 1969-es oktatási törvény úgy rendelkezett, hogy a nemzetiségi iskolákban csakis a tanítási nyelvet ismerő pedagógusok oktathatnak. Lássunk egy beszédes példát: Hargita megyében, ahol a tanulók 86%-a jár magyar tagozatra, 1985-ben 223 pályakezdő pedagógus kapott kinevezést, közülük csupán 8 volt magyar, 26 román származású román tagozatra, 191 magyarul nem tudó román pedig 101
