Teológia - Hittudományi Folyóirat 23. (1989)
1989 / 2. szám - KÖRKÉP - Pomogáts Béla: Psalmus Hungaricus - Az erdélyi magyarság helyzete és a menekültek
KÖRKÉP Pomogáts Béla PSALMUS HUNGARICUS Az erdélyi magyarság helyzete és a menekültek Erdély és az erdélyi magyarság történelmi sorsát az Osztrák-Magyar Monarchia első világháborús veresége döntötte el. Az események gyorsan követték egymást: a Román Nemzeti Párt vezetősége, amely a háborús években lojális magatartást tanúsított a kormányzat iránt, és még az 1916-os első román betörés idején sem támogatta a nagyromán törekvéseket, 1918 októberében bejelentette, hogy nem ismeri el többé a magyar törvényhozást, novemberben pedig létrehozta a Román Nemzeti Tanácsot, amelynek politikája már egyértelműen Erdély, illetve a délkeleti magyar területek elszakítására irányult. A decemberben összehívott gyulafehérvári román nemzeti gyűlés többségi szavazással - tehát nem egyhangúan - e területek Romániához való csatlakozása mellett foglalt állást. Erdély sorsát mindazonáltal nem ez a határozat, hanem az döntötte el, hogy a román királyi hadsereg, hivatkozva az antanthatalmakkal kötött 1916-os londoni megállapodásra, megszállta a szóban forgó területeket, leverte a Magyar Tanácsköztársaság haderejét, és így a bukaresti kormány érvényesíteni tudta területi követeléseit a párizsi béketárgyalások során. Románia a történelmi Magyarország - Horvátországot nem számítva - 283 ezer négyzetkilométeres területéből 102 ezer négyzetkilométernyi területet kebelezett be, ez több mint a Magyarországnak meghagyott 93 négyzetkilométeres terület. Az ország 18,2 millió főt számláló népességéből Romániához került 3,5 millió fő, ebből az utolsó (1910-es) magyar népszámlálás szerint 2,8 millió román, 1,65 millió magyar, 0,55 millió német és 0,2 millió egyéb (szerb, szlovák, bolgár, rutén) nemzetiségű lakos volt, százalékos megoszlásuk szerint 53,8% román, 31,6% magyar, 10,6% német és 3,9% egyéb. A magyar lakosság nagy része a határ menti partiumi területeken, a Székelyföldön és a nagyobb városokban: Kolozsvárott, Nagyváradon, Marosvásárhelyen, Aradon, Szatmárnémetiben, Temesváron, Brassóban és a székely városokban lakott, ezeken a területeken, illetve a városokban a népesség abszolút vagy relatív többségét alkotta. Az erdélyi magyar kisebbség közjogi helyzetét és nemzetiségi törekvéseit elvben a gyulafehérvári nemzeti gyűlés határozatai, illetve a párizsi békeszerződéseket kiegészítő kisebbségi megállapodások szabták meg. A román vezetők eredetileg teljes nemzeti egyenjogúságot és nemzetiségi önkormányzatot ígértek a magyarságnak, és a román kormány által aláírt kisebbségi szerződés is erről az autonómiáról rendelkezett, midőn „az erdélyi székely és szász közületeknek, a román állam ellenőrzése mellett, vallási és tanügyi kérdésekben helyi önkormányzatot” helyezett kilátásba. Ezek a határozatok és szerződések azonban sohasem váltak gyakorlati politikává: a háborúban győzelmet arató román nacionalizmus nem egyszerűen az elért eredmények konszolidálására, hanem a birtokába vett országrészek teljes etnikai és kulturális beolvasztására törekedett. A húszas években végrehajtott erdélyi földreform, a magyar művelődési és oktatási intézmények, így a kolozsvári tudományegyetem, illetve a közép- és alsófokú iskolák románosítása, továbbá az egyre-másra hozott állampolgársági, választójogi, iskola- és sajtóügyi törvények rendre az erdélyi magyarság nemzeti tudatának megtörését és erőszakos beolvasztását szolgálták. Ebben a tekintetben a román állam stratégiai céljai mit sem változtak hét évtized leforgása alatt, és a bukaresti kormányok legfeljebb külpolitikai tényezők hatására kényszerültek arra - például 1945 és 1968 után -, hogy néhány rövid esztendőre lazítsanak az erőszakos asszimilációs politikán és az erdélyi magyarság számára lélegzetvételnyi nyugalmat engedjenek. 99
