Teológia - Hittudományi Folyóirat 22. (1988)
1988 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: Bűnbánat és Eucharisztia
annak konkrét határait a bűnbánati fegyelemben kijelölje. Az első meggyőződés felismerhető abban, hogy a mise imái kifejezték a kérést és a bizalmat, hogy ebben a cselekményben Isten eltörli a bűnöket, hiszen Krisztus teste engesztelő áldozat volt, és vérét is a bűnök bocsánatáért ontották ki. Ha Krisztus ennek az áldozatnak emlékeztetét állandósítani akarta, akkor kétségtelenül az Atya irgalmának jelenlétét fejezte ki vele. A Miatyánk elimádkozása hozzátartozott az áldozási szertartáshoz, s ebben a jelenlévők kérik bűneik bocsánatát, s maguk is megbocsátanak az ellenük vétőknek. Ez alól nem volt kivétel a szír, a káld és a kopt liturgia sem. A keleti és a nyugati szövegekben ismétlődnek ezek a szavak: feloldozás, megszabadulás, megbocsátás, megmenekülés, kiengesztelődés és elégtétel. Ciprián, Ambrus és Ágoston pedig már teológiai eszmefuttatást hagytak ránk az Eucharisztia bűnbocsátó erejéről, s ezt a középkori teológia is átvette. Természetesen úgy, hogy az Eucharisztia vétele egyben kifejezi a megtérést, a metanoiát. A Miatyánk elimádkozása az áldozás előtt kapcsolatban volt Krisztus felhívásával: „Ha ajándékot akarsz az oltáron felajánlani és eszedbe jut, hogy embertársadnak panasza van ellened, hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, s menj, előbb békülj ki embertársaiddal, azután térj vissza és ajánld fel ajándékodat” (Mt 5,23—24). A kutatók megszámolták, hogy Szent Ágoston műveiben 185 esetben tér ki ennek a fohásznak a magyarázatára: Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétőknek (Mt 6,12). Végül is az Eucharisztia bűnbocsátó ereje szentesítést nyert a tridenti zsinat határozatában: „Krisztus igazi áldozatot hagyott az egyházra, amelyben az ő véres áldozatát a világ végéig jelképek alatt megeleveníti, s amelynek üdvös erejét alkalmazzuk a mindennapi bűnök bocsánatára” (DS 1740). Az egyház hagyományos gyakorlatában ott van a másik tény is, hogy rendezze a bűnbánati fegyelmet az Eucharisztia vétele előtt. Amint látjuk, az ősegyház csak az úgynevezett főbenjáró bűnökre írta elő a vezeklést és a feloldozást. A „mindennapi bűnöket” úgy kezelte, hogy azokkal az ember nem akarja kiszakítani magát a kegyelmi közösségből. Ez a meggyőződés lényegében később is megmarad, bár a középkori teológusok tételesen azt tanítják, hogy az Eucharisztia eltörli a bocsánatos bűnöket, a halálos bűnöket viszont alá kell vetni a feloldozásnak. A gyakorlatban azonban mindenki tudta, hogy az átlagos hívő nehezen tud különbséget tenni a súlyos és a bocsánatos bűn között. Azért a gyónás kötelezettsége egyre jobban előtérbe lépett. A IV. Laterani zsinat az évenként kötelező húsvéti gyónásról és áldozásról beszél. A Tridenti zsinat is kimondja, hogy a súlyos bűnöket meg kell gyónni, de amint láttuk, elismerte azt is, hogy az Eucharisztia eltörli a mindennapi bűnöket (DS 1661, 1740). Az új Egyházi törvénykönyv tartja magát a lateráni zsinat határozatához. Minden hívő, aki elérte értelme használatának korát, köteles súlyos bűneit legalább évente egyszer híven meggyónni (989. kánon). Meg lehet figyelni, hogy a tridenti zsinat után mind a teológiában, mind az egyházi nyilatkozatokban nagyobb súlyt helyeznek az áldozás előtti gyónásra. Ennek megvan a történeti magyarázata. A hitújítás teológusainak más volt a felfogásuk a szentségekről, mint az egyházi hagyományban. Nem kegyelemközlő eszközt láttak benne, hanem a hit kinyílván ításának módját. Amikor tehát a tridenti zsinat az áldozás előtti gyónásról beszélt, akkor azt is ki akarta fejezni, hogy önmagában nem elegendő a hit. A bűnbocsánathoz bánat és szeretet is kell, hiszen csak az fejezi ki az ember megtérését. A bánat őszinte emberi megnyilatkozás, nem pedig képmutatás. Nem lehet abból kiindulni, hogy most megígérem a javulást, és a jövőben ugyanazok a hibák ismétlődnek, tehát fölösleges a fogadkozás. Az ilyen felfogás sem lélektanilag, sem kegyelemtanilag nem helyes. Az ember alakítható lény és önmagát is alakíthatja. A bánat és az erős fogadás ismételt felidézésére erőteljes készséget alakíthat ki bennünk a bűn kerülésére és a jó megtételére. Nem is beszélve arról, hogy az őszinte bűnbánat jutalma a kegyelem növekedése, amely szintén visszahat erkölcsi döntéseinkre. A gyónásra vonatkozó pozitív rendelkezés nem kisebbítheti az Eucharisztia bűnbocsátó erejét. A két szentséget azonban nem elkülönülten, hanem egymásra utalva, sőt az egyházi élet egészében kell tekintenünk. Krisztus mindkét szentségét az egyházra bízta, tehát az egyháznak megvan a joga, hogy a közöttük fennálló
