Teológia - Hittudományi Folyóirat 22. (1988)
1988 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Balás László: Kisközösség: a tanítványnevelés útja
valósítható meg, ha minden pap több kisközösségben apostolokat nevel. Nem akadémiai szintű elméleti oktatásra van szükség, hanem a keresztény-apostoli hivatás fölébresztésére, tudatosítására s a gyermekkorban tanult ismereteknek a fölnőtt ember szintjére való felemelésére. A cél, hogy a laikus készen legyen arra, hogy mindenkinek szerényen, tisztelettudóan és jó lelkiismerettel meg tudjon felelni reménységünkről (vö. 1 Pt 2,15—16). Az apostoli hivatásának tudatára ébredt tanítvány már magától beáll a tanítvánnyá-nevelők sorába (EN 24.p.) — ezt célként minden tanítványnál tudatosítani is kell — és a maga kis körében, további kisközösségben ugyanúgy fogja az evangéliumot továbbadni, mint az üldözések idején szétszóródott egyszerű tanítványok (ApCsel 8,1.4). Jusson eszünkbe Jézus példabeszéde a kovászról: élesztőgombák módjára kell továbbadnunk hitünket, reményünket, szerete- tünket. — Ha abból a bizonyos 200-ból minden pap csak néhányat nevelne föl tanítvánnyá, keresztényhivatású apostollá, már igen nagy eredményeket könyvelhetnénk el. További lépés lehetne — egy világi h ívó elgondolása szerint —, hogy az egyház a jól képzett idősebb (preszbüterosz) laikusokat, foglalkozásuk és családi helyzetük érintése nélkül presbyterré szentelné. Nem diakónussá, hanem presbyterré. Ez az ősegyházi minta. — A létszámkérdésen elmélkedve a laikus tovább fűzi gondolatait. Milyen jó lenne, ha püspökeink elsősorban az imádságnak és az ige szolgálatának szentelhetnék magukat (ApCsel 6,4). Ezt két zsinati okmány is követeli. Milyen jó lenne, ha püspökünk, mint jó pásztor, ismerne és néven szólíthatna minket és mi is Őt. A püspökök lelkipásztori szolgálatáról szóló dekrétum is ezt kívánja. Ez, sajnos, lehetetlen a püspökök mai létszáma és közéleti elfoglaltsága mellett. — Jó lenne, ha az egyház azoknak a fiatal levitáknak, akik papi szemináriumban nevelkednek, fölszentelésükkor megadná a teljes papi hatalmat. Idős presbyterek és fiatal apostolok. Ez is ősegyházi minta. A Szentírás szava a hit titkát kinyilatkoztatva fogékonnyá teszi az ember értelmét a megtérésre és a kiengesztelődésre. Ezeket nem szabad elvont értelemben néznünk, hanem mint konkrét értékeket kell beépítenünk mindennapi életünkbe. Korunk emberét a bűnbánat elvesztése ténylegesen fenyegeti, másrészt a bűntelen- ség kevésbé keresztény illúziója keríti hatalmába. Ezért nagy szüksége van arra, hogy ismételten hallja Szent János figyelmeztetését, mely szinte minden egyes embernek szól: „ha azt mondjuk, hegy nincs vétkünk, magunkat csapjuk be és nincs bennünk igazság” (1Jn 1,8) — „sőt: az egész világ a gonosz hatalma alatt van (5,19)”. Az isteni igazság szava mindenkit figyelmeztet, hogy gondosan vizsgálja meg lelkiismeretét, ismerje el hogy bűnben fogantatott, amint azt a Miserere zsoltárban imádkozzuk (51,7). Az embereket, kiket félelem és a kilátástalanság gyötör, megerősíti az isteni ígéret, mely reményt nyújt nekik a teljes kiengesztelődésre. A hit kegyelme Isten részéről az az irgalom, amelyben az Úr és Atya végtelenül gazdag. Miként a Dives in misericordia enciklikában mondtam, ez olyan szeretet, mely erősebb a bűnnél. Ha észrevesszük, hogy Isten irántunk való szeretete nem torpan meg bűneinktől és nem visszakozik sértéseink miatt, sőt törődésben és nagylelkűségben csak növekszik; ha tudomásul vesszük, hogy ez a szeretet annyira növekedett, hogy a megtestesült Ige ezért szenvedett és halt meg, ki hajlandó volt minket vére árán megváltani, — akkor hálával telve kiálthatjuk: Igen, az Úr irgalomban gazdag, sőt mondhatjuk: az Úr maga az irgalmasság. II. II. János Pál: Kiengesztelődés és bűnbánat, 22. 64
