Teológia - Hittudományi Folyóirat 22. (1988)
1988 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Diószegi László: A tiszta szív titkai
Megkérdezhetné valaki, hogy egyáltalán miért kell ezzel foglalkozni? Miért kell rádöbbenteni bárkit is arra, hogy bűnös, hogy mik és mekkorák a bűnei? — Természetesen ez nem cél, ez csak része egy útnak, melyen előbbre haladva válik lehetségessé a cél. A cél, amelyre Isten meghívott; hogy vele éljünk életközösségben. — Ámde tudjuk, hogy csak azt a betegséget lehet gyógyítani, amit valóban annak is tekintünk, és így foglalkozunk vele. Mi lehet a gyógyulás útja? Érdemes megfigyelni Jézust, aki a maga kora „vallásos” embereivel ugyancsak megküszködött, míg felismerték bűneiket. Jézus örömhírt hozott, „szabadulást a foglyoknak, vigasztalást a szomorkodóknak” (Iz 61,1). Tanúságot tett az Atya szeretetéről, és épp erre a szeretetre fordítva hallgatói figyelmét, igyekezett őket egészséges lelkivezetővé nevelni. (Pl. az irgalmatlan, társa adósságát el nem engedő szolgaként előtte álló farizeusoknak a mindent elengedő-megbocsátó gazda-Atya szeretetéről beszélt.) A próféták tanítása, az apostoli igehirdetés nemcsak tradíció-tiszteletből tette, hogy mondanivalóját mindig azzal kezdte: mit tett atyáinkkal Isten, aki úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda érte! Ez a sorrend tudatosan vezeti vissza a szeretetbol szeretetre teremtett embert a forráshoz, aki maga a Szeretet. — 3. Ki segíthet a sok szorongó vagy laza emberen? Csak, aki hisz Isten szereteté- ben. Persze lehet az egyéni és közösségi bűnök ellen úgy is küzdeni, hogy arról beszélünk, mennyit árt mindezzel magának és környezetének az ember. Ezzel azonban azt a tudatot táplálnánk, hogy a jó mértéke „az ember’ ’ maga. Ez nem elég! Mert: „Ha azt állítjuk, hogy nincs bűnünk, saját magunkat vezetjük félre, és nincs meg bennünk az igazság. Ha megvalljuk bűneinket, akkor, mivel jó és igazságos, megbocsátja bűneinket, és minden gonoszságtól megtisztít minket” (1Jn 1,8—9). — És „Ha szívünk vádol minket valamivel, ... az Isten fölötte áll szívünknek . . .” (1Jn 3,20). — Nekünk épp az objektív jóról, az Isten jóságáról, a szeretetéről kell tanúságot tennünk. Hiszen, ha fölmerül a kérdés, miért ne tegyem ezt, miért ne tegyem azt, nem lehet teljesebb válasz, mint hogy azért, mert az Isten szeret! Feltehetően világméretekben kellene az emberiség lelkiismeretén valamit igazítanunk. De mielőtt a feladat méretei elriasztanának, mivel ehhez túl kevésnek érezzük magunkat, maradjunk csak előbb a magunk háza táján. Mert kétségtelen, bőséges tennivalónk akad e tekintetben az egyházon belül is, saját közösségeinkben, családjainkban és önmagunkban. Itt kell kezdenünk. — Próbáljuk ki esti lelkiismeret-vizsgála- tunkban: előbb vizsgáljuk meg Isten „lelkiismeretét”, ma mit tett velem, értem ó? Ezután már egészen másképp hangzik a kérdés, hogy mit tettem én Vele, Érte és a világért...? — A lelkitükörként használatos legaprólékosabb bűnlajstrom sem képes megváltoztatni az embert, csak az, ha egyre mélyebben hisz Isten szeretetében. Mert ennek a szeretetnek a fényében hiába „állítjuk, hogy nincs bűnünk, saját magunkat vezetjük félre” (Un 1,8). — De kétségbeesésre sincs okunk, mert épp ez a szeretet segít felismerni, hogy „Ha szívünk vádol is minket. . ., az Isten fölötte áll szívünknek” (Un 3,20). Csak O tud megőrizni a kétségbeeséstől és a könnyelműségtől. — Természetesen Isten szeretetét szemlélve sem szabad önmagunkat istenkísértő módon azzal áltatni, hogy Isten olyan jóságos, hogy irgalmas atyaként minden szemrehányás nélkül visszafogadja a tékozlót—, ezért bűneinkért nem kell kétségbeesni vagy szégyenkezni. Szeretetét „tetten kell érni a szívünkben” (vö. József A.: Isten), hogy ez tartson vissza minden könnyelműségtől és minden kétségbeeséstől. Mennyi minden megváltozna világunk erkölcsi alapállásában, szemléletében, ha már gyermekeink otthoni nevelése erre a pozitív lelkiségre épülne. Ha hozzásegítenénk a ránk bízottakat, hogy megérintse lelkűket a megajándékozottság öröme. Úgy, mint amikor az iskolából hazaérkező gyerek arra gondol, hogy az üres, hideg lakásba kell hazamennie, és ezért már előre nincs is kedve azzal törődni, hogy mit ebédeljen. Aztán, amikor belép, csodálkozva látja, hogy édesanyja otthon van, és már meg is terítette az asztalt... — Hozzá kell segítenünk gyermekeinket, hogy élményszeruen átélhessék az Isten megelőző, váratlan, ingyenes szeretetével való találkozást. Hiszen legtöbb agresszívvá váló, lázadó, toporzékoló fiatal, aki látszólag rezdülés nélkül, lelkiismeret-furdalás nélkül randalírozik a világban, épp azért ilyen, mert hiába mondta: „hagyja a dagadt ruhát másra ...”, mert őt hagyták másra ... 49
